Cyrus Chestnut: Blessed Quietness

Áldott csendesség. Mondhatnánk, év végi fogás: himnikus énekek, spirituálék, karácsonyi dalok gyűjteménye. Valóban az, valójában azonban nem (csak) üzleti vállalkozás: egy fiatal, vallásos, termetes, main stream beállítottságú zongorista önvallomása. Hódolat és tisztelgés a néger örökség előtt úgy, hogy olyan kifejezetten fehér és európai dalokat is megszólaltat, mint a Stille nacht (Silent Night). Mélységes érintettségről vall, s igazából csak az képes átérezni indíttatását, aki járt már fekete gyülekezetben, és fizikailag is részese volt a közös áhítatnak. A szelíd néger. A szó ezúttal nem minőséget, hanem tudatállapotot jelöl. Megbékéltséget, har­móniát, a szeretet iránti vágyat. Fényévnyire az egykori polgárjogi mozgalmak dühös lázadá­sától, a fennálló (zenei) rendet tagadó elhatárolódástól, a formákat darabjaira szaggató vad tiltakozástól. Cyrus Chestnut előbújt a neobop nemzedék köpönyegéből, és gyengéd óri­ásként kezelésbe vette a zongorát. Triólemezek után most szólóban mutatja meg magát. Lelke égi magaslatokban jár, s ez az önfeledt odaadás vezeti ujjait a billentyűkön. A választott számok a keresztény fehér-fekete kultúrkör dallamkincsének jól ismert darabjai (Jesus Loves Me, We Three Kings, Amazing Grace, Sometimes I Feel Like a Motherless Child), a repertoár eleve kapcsolatot teremt az előadó és a hallgató között. Nem (csak) arra figyelünk, hogy mi, hanem inkább arra, hogy hogyan hangzik fel. Chestnut rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik: néhány akkorddal vagy ismétlődő basszusmenettel lerakja a dal hangulati alapköveit, s aztán jószerivel csak a dallamot variálja. Akik a jazzt virtuóz, lendületes improvizációkkal azono­sítják, jobb, ha máshol kereskednek. Ezek a darabok lassan, lélekemelőén bontakoznak ki és halnak el. A zongorista egyetlen fölösleges hangot nem üt le. Puha, meleg, a felső regisz­te­rekben a karácsony hangulatát idéző, csilingelő hangokat csal elő a hangszerből. Itt nem a disszonancia, hanem a tonalitás uralkodik. Különös: mindennek ki van jelölve a helye, mégsem érzünk kiszámítottságot. Cyrus Chestnut, ez a bő derekú fekete zongorista engedte magához jönni a hangokat. Igazi ajándék, hogy ezt a szép lemezt azok is a fenyőfa alá tehetik, akiknek a karácsonyról nem a jazz jut az eszükbe.

(Gramofon, 1996)