Louis Sclavis – Bernard Struber Jazztet: Le Phare

Az élet rövid, többek között a francia jazzt sem ismerjük kellőképpen. Időnként pedig indokolt volna vigyázó szemeinket Párizsra vetni, és nem csak az ott átmenetileg letelepedő, ihlető zenei és szociokulturális környezetet találó, neves fekete amerikai muzsikusok okán. Django Rein­hardt neve persze a jazzkedvelők szűk körén kívül is jól cseng, és Martial Solalról is hallottak már néhányan, de Louis Sclavisról alighanem csak az alternatív zenék iránt behatóan érdek­lődőknek van fogalmuk. A Francia Intézet jóvoltából Sclavis Budapesten is megfordult már, és a zeneszerzőként, klarinétosként és szopránszaxofonosként is tevékenykedő előadót az egyik neves európai (nota bene angol) kritikus Reinhardt óta a legjelentősebb francia jazz­muzsi­kusnak titulálta. Ha franciákról van szó, az angolok általában nem bővelkednek a dicsérő jel­zőkben, a The Penguin Guide to Jazz szerzője azonban felsőfokban méltatja Sclavis lemezeit. Ítéletében nincs okom kételkedni, már csak azért sem, mert a Le Phare az első korong, amelyik Sclavistól a kezembe került.

A koncepciózus CD-t két muzsikus jegyzi. Bemard Struber gitáros tizenhárom tagú zene­kara működő együttes, találkozásuk Louis Sclavis-szal alkalomszerű volt, ami több koncertet és végül lemezfelvételt eredményezett, A szűkszavú borítóról ennél és a zenekari tagok, vala­mint a hét Sclavis-szerzemény francia címén kívül egyebet nem tudhatunk meg, tehát a fülünkre kell hagyatkoznunk. A dömpingszerűen áradó és egyre üzletiesebb amerikai jazz tengerében ez a zene európaiságával, átgondoltságával, a kompozíció és a szabad rögtönzés klisémentes vi­szonyát kereső üde, bár nem könnyen befogadható jelenségként hat. Sclavis, a komponista elő­szeretettel nyúl francia és észak-afrikai folktémákhoz, amelyeket a huszadik századi zenére jellemző, olykor atonális harmóniákkal, feszes, aszimmetrikus ritmikával és a jazz improvizatív jegyeivel ötvöz. Zenéje szabálytalanul, kiszámíthatatlanul építkezik, belső kohéziója ugyan­akkor mindig követhetővé teszi az utat, amelyet bejár. A terjedelmesebb szerzemények (Le Phare, Procession, Les Marches) több részből állnak, de semmilyen rokonságot nem mutatnak a jazz hagyományos téma-improvizáció-téma szerkezetével. A hangszerek ritkán, a szólók ki­bontakozását és a témák lezárását erősítőén szólalnak meg tuttiban. A szaggatott zenekari riffek sem a big band-hangzás gyakorlatát követik, funkciójuk többnyire az, hogy a szólistával kon­trasztáljanak. A klarinéton és basszusklarinéton önálló hangú szólistának mutatkozó Sclavis mellett a trombita, a harsona és a zongora is önálló lehetőségekhez jut.

A huszadik századi kompozíciós zene és az európai free jazz hagyományaihoz sok szállal kapcsolódó zene némi­képp ott veszít erejéből, amikor a szólistákkal szemben a zenekarvezető Bemard Struber nem mindenben eredeti hangszerelési fogásai kerülnek előtérbe.

****

(Gramofon, 1999/4)