Három trombitás, akik jól megférnek a jazzcsárdában (Koós-Hutás, Pecze, Subicz)

Közös műsorral jelentkeztek az egykor díjnyertes, ma már saját útjukat járó fiatal tehetségek

Volt egyszer egy jazztrombita-tehetségkutató verseny, amelynek győztesei nyolc év után úgy döntöttek, hogy fátylat borítanak a rivalizálásra, és közös programmal lépnek a közönség elé. A Magyar Rádió 2008-as vetélkedőjének első helyét Koós-Hutás Áron szerezte meg, a második Pecze Balázs lett, a harmadikon Subicz Gábor végzett – azóta elért eredményeik alapján mindhárman az improvizatív zenélés nyertesének tudhatják magukat. Húszas-harmincas éveikben járó, különböző habitusú és irányultságú muzsikusokról van szó, akiknek közös vonása a magas szintű hangszertudás és a zene iránti elkötelezettség, amiről január 20-án a MÜPA Fesztivál Színházának közönsége is megbizonyosodhatott.

A jazz kedvelt színpadi formája a virtuóz hangszeresek párviadalba torkolló csúcstalálkozója, a három fiatal trombitás estje azonban nem a versengés jegyében szerveződött. Önálló egységekre tagolódó, az egyéni bemutatkozásoknak is teret adó, közös játékkal egybekapcsolt műsoruk a jazz értelmezésének különböző változataira adott példát, amihez a náluk is fiatalabb nemzedék kiválóságai, Tálas Áron zongorista, Fonay Tibor bőgős és Csízi László dobos szolgáltatták a kíséretet.

Elsőként a jazz világához legerősebben kötődő Pecze Balázs jutott szóhoz. Ő a klasszikus zenében is akadémiai végzettséget szerzett, ami technikájában és tónusában egyaránt megnyilvánult. Par excellence előadóként előbb Tom Harrell kortárs amerikai trombitás számát tolmácsolta érzékletesen, majd Szőke Nikoletta énekesnő közreműködésével Michel Legrand két szerzeményében mutatta fel egyéniségének újabb vonásait. A kissé megilletődötten induló est hangulatában a bebop stílus atyamestere, Dizzy Gillespie jól ismert A Night in Tunisia című száma hozott fordulatot, amelyet a három trombitás Subicz Gábor afro-kubai elemekkel, tempó- és ritmusváltásokkal átszőtt remek hangszerelésében, fergeteges előadásban szólaltatott meg.

A színpadot ezután Subicz vette birtokba, aki távolabb lépett a jazz fájától: a hangzás akusztikusról elektromosra váltott. A szerzőként és hangszerelőként is egyre markánsabb arcélű muzsikus szárnykürtön adta elő saját kompozícióját, majd elektronikus effektekkel manipulált trombitaszólóval szemléltette, miként fejezi ki tiszteletét egy mai fiatal a nagy előd – Miles Davis – előtt úgy, hogy nem megidézi, hanem a modern technika segítségével továbbgondolja annak zenei világát. A blokkot egy – ahogyan fogalmazta: – „rendes”, „autós-üldözéses”, funkys szerzeményével zárta, amely jellegében és hangulatában előkészítette a terepet a következő egyéni megnyilatkozásnak.  

Koós-Hutás Áron szintetizátorral és két énekessel felálló, futurisztikus nevű és zenéjű E.T. Projectje újabb lépésre távolodott attól, amit jazznek nevezünk. Kemény, egyenletes ritmusaival, elektronikus hangzásával, ismétlődő melodikus frázisaival a brooklyni fekete muzsikusok által fémjelzett rap–hip-hop–funky irányzatokkal mutatott rokonságot; a jazz a trombita szólamaival és rögtönzéseivel színező elemként volt jelen a populáris hangvételű, professzionálisan előadott produkcióban.

A tartalmas este lendületes záró számához mind a tizenkét előadó a színpadra lépett, ráadásként a Brecker Brothers együttes Some Skunk Funk című, boszorkányos témavezetésű instrumentális száma hangzott el. Utazás az időben: a jövőből így jutottunk el 1975-ig.

(Magyar Nemzet, 2017.)

http://mno.hu/grund/harom-trombitas-akik-jol-megfernek-a-jazzcsardaban-1...