Dzsessz és blues (Bassdrombone, Longjohn Hunter)
Ray Anderson a modern harsonajáték talán legizgalmasabb tehetsége. A Chicagóban, 1952-ben született muzsikus 1973-ban New Yorkba költözött, hogy bekapcsolódjon az „Alma" zenei életébe. Egyéni hangja, szellemes, formabontó játéka hamar feltűnést keltett, így hamarosan olyan kísérletező szellemű muzsikusok választották partnerül, mint Sam Rivers és Anthony Braxton. Anderson egyszerre vonzódott a funky zenéhez és az avantgárd hangzáshoz, az előbbi vágyát a Slickaphonics elnevezésű együttesben, utóbbi hajlamait Barry Altschul dobos mellett, majd a nyolcvanas évek elejétől saját zenekaraiban élte ki. Csaknem másfél évtizede rendszeresen dolgozik Mark Helias bőgőssel és Gerry Hemingway dobossal. Első közös lemezük még 1984-ben készült.
A hasonló zenei gondolkodás időről időre a stúdióba tereli őket, mint legutóbb is, aminek eredménye a Bassdrombone zenekari elnevezéssel készített Hence the Reason (Ennélfogva) című CD. Vélhetnénk, hogy a harsona-bőgő-dob felállás lehetőségei végesek, ám ez a lemez rácáfol az előítéletre. Anderson a mélyebb regiszterek újrafelfedezésével kitágította a harsona hangzástartományát, szokatlan megoldásokkal élő, szabálytalan rögtönzései mindig meglepetést szereznek a hallgatónak. Egyenrangú társa Hemingway és Helias, akik zeneszerzőként és hangszeres játékosként is részesei a közös munkának. A várhatóval ellentétben a Hence the Reason nem avantgárd lemez; követhető témák, többnyire latinos ritmika, a kötött formákat kis fintorral idézőjelbe tevő játékosság és magabiztos előadásmód jellemzi. Különösen Anderson van elemében, minden gesztusa hallatlan erőt, sziporkázó ötletességet sugároz. Az amsterdami BimHuisban rögzített kitűnő lemez két felvétele közönség előtt készült, így a koncertek hangulatát is megidézi (Enja).
Longjohn Hunter neve az utóbbi időkig vélhetően a blues legmegrögzöttebb gyűjtőinek sem mondott sokat. A texasi muzsikus jó tíz éven át a mexikói Juarez nevű város egyik mulatójában pengette gitárját, mígnem a neves blues-kiadó, az Alligator Records megjelentette a Border Town Legend című lemezét, amely egy csapásra nemzetközi népszerűséget szerzett neki.
A kritikák a híres texasi blues-gitárosok, T-Bone Walker, Gatemouth Brown, Johnny Winter, Steve Ray Vaughan nevével együtt kezdték emlegetni. Második, Swinging from the Rafters (Szvingelve a gerendákon) című albuma jellegzetes, modern nagyvárosi blues, amely a funky felé is kikacsint. A gitáros szaxofonokkal, trombitával bővítette Walking Catfish elnevezésű, gitár-billentyűsök-szaxofon-bőgő-dob fel-állású együttesét. Ő maga nemcsak énekel és a szólógitárt kezeli, hanem a lemezen felhangzó 14 dal többségét társszerzőként is jegyzi. A fekete Hunter középfekvésű hangja és énekstílusa érdekes módon John Mayalléhoz, a brit fehér blues nagy alakjához hasonlít.
A tempójában, hangvételében és hangszerelésében változatos, jól felépített album bizonyság arra, hogy a blues élt, és élni fog – ha hitelesen játsszák. (Alligátor)
(Napi Magyarország, 1998)