Gitárhangok (Paco DeLucia, John McLaughlin)

Külön-külön már jártak Magyarországon. Paco DeLucia tavaly a Budapest Sportcsarnokban saját együttesével, John McLaughlin pedig a BNV egyik pavilonjában Jonas Hellborg basszusgitárossal mutatkozott be a magyar közönségnek. Most együtt, egy-egy szál akusztikus gitárral érkeztek, hogy (július 2- án Debrecenben (erről szól a beszámoló), 3-án Budapesten, a Kisstadionban lépjenek újra magyar színpadra.

A spanyol a flamenco gitározás világhírű mestere, az angol a jazz legendásan sokoldalú pengetőse. Mindketten virtuóz muzsikusok, rendkívüli zenei hajlékonysággal és technikai képességekkel megáldva. Együttműködésük 1978-ban az amerikai Larry Coryellel trióban kezdődött, majd Coryell helyén Al DiMeolával folytatódott, két sikeres lemezzel is dokumentálva a ritka hangszertársítást. A közös nevező a latinos ritmus- és harmóniavilág, valamint a jazz improvizációs technikája lett — s maradt alapként a duó műsorválasztásához is.

Kettejük zenei irányultsága közül, folklorisztikus indíttatásával, DeLuciáé az egyneműbb. McLaughlin a latin zenén kívül ugyanúgy szinte anyanyelvként érti és műveli a bluest, a jazz-rockot és az indiai zenét, többnyire nem tiszta formáikban, hanem sajátos, szintetizáló stilizáltsággal. Magyarországi fellépésük zenei világaik érintkezési felületeit és különbözőségeit egyaránt felmutatta.

A koncert első felében egymás után, szólóban játszottak. DeLucia kisméretű spanyolgitárján a flamenco-technika minden fogásából ízelítőt adott. Előadásmódját a visszafogott és fel-feltörő érzelmek kontrasztja tette feszültté; a hangulati ív a lassú, lírai fogalmazástól a tüzes, gyors futamokig terjedt. Melodikusság, erőteljes ritmika és kristálytiszta hangképzés jellemezték játékát. Improvizációi inkább a dallamok, motívumok variációira, mint a textúrák harmóniai felfejtésére épültek. Zenéje méltóságteljes, tartásos: egy tehetségének és küldetésének tudatában lévő művész büszkesége sugárzik belőle.

Vele ellentétben John McLaughlin „homo ludens”-ként jelent meg szólórészében. Minden jazz-zenék gyökeréhez, a blueshoz nyúlt vissza, hogy a választott témákat nagy fantáziával variálja, díszítse, ellenpontozza. Nem fölemelte magához, hanem megnyerte magának a közönséget muzikalitásának ezerféle megnyilvánulásával. Tisztában van a színpadi gesztusok minden hatáselemével, úgy bánt a hallgatókkal, ahogy akart: hol lenyűgözte őket félelmetesen gyors menetéivel, hol sokkolta súlyosan megütött akkordjaival. Nagyon élt a színpadon.

A koncert igazi érdekességét természetesen kettejük közös játéka ígérte. Saját kompozícióikon kívül Chick Corea, Egberto Gismonti és Al DiMeola szerzeményeit szólaltatták meg duóban. Ezek a darabok a latinos repertoár standardjai, ők is állandóan műsoron tartják; mégis, az improvizatív előadásmód miatt sohasem hangzanak el kétszer ugyanúgy. Nem kétséges, aligha akadnak rajtuk kívül gitárosok, akik ezeket a bonyolult témákat, riffeket, zárlatokat ilyen (fergeteges tempóban és könnyedséggel volnának képesek unisono intonálni.

S ez még csak a kerete a zenének; annak a partneri viszonynak, amelyben a két muzsikus játéka fogaskerékszerűen illeszkedett egymásba. Ez a kapcsolat nem merült ki a szólista-kísérő mechanikus felfogásában, hanem mindkét féltől inspiratív, alkotó részvételt követelt. A szerepeket igen változatosan osztották meg, a rögtönzések szervesen következtek a témákból, amit a társ értelmezett, kiegészített, továbbfejlesztett játékában. Külső jegyek alapján ebben John McLaughlin vett részt erőteljesebben; valójában egyenlő társa volt a mozdulataiban kontrollált, ujjaiban élő Paco DeLucia. Alkatuk és zeneiségük eltérő vonásai elsősorban improvizációs technikájukban jelentkeztek: DeLucia klasszikusabb, tiszta, ujjal- körömmel pattintott intonációjával szemben McLaughlin off- beatesen lebegtetett, pengetett hangjai jazzesebben szóltak.

A két nagyszerű gitáros együttműködésének lemezeken megőrzött eredményeihez képest ez a fellépés nem tartalmazott új elemeket. Azt játszották és úgy, ahogyan az várható volt tőlük; de ebben a stílusban ezt a létező legmagasabb szinten, abszolút profizmussal tették. Virtuozitásuk nem öncélúan hatott, hanem a zene eszközéül szolgált. S önmagában már az lebilincselő, ha a stílusérzéknek és a technikai jártasságnak ilyen világszínvonalával találkozhat a hallgató.

(Magyar Nemzet, 1987)