Jazzélet nagybőgővel (Berkes Balázs)

 

Berkes Balázs az évtizedekről, pályatársairól, hangszeréről

 

 

Berkes Balázs 1937. október 12-én Budapesten született. 1957-1962 között elvégezte a Zeneakadémiát, 1962-78 között az MRT Tánczenekara, majd annak megszűnése után a Stúdió 11 tagja volt. 1962-től rendszeresen fellépett Vukán György zongoristával, 1980-tól a Super Trio, 1990-től a Creative Art Trio formációkban. Különféle műfajokban számtalan hazai és külföldi muzsikussal játszott. 1965-ben a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazztanszakának alapító tanára, 1993-tól nyugalomba vonulásáig, 2007-ig a Zeneművészeti Főiskola jazztanszékének docense. Munkásságát többek között Szabó Gábor- és Liszt Ferenc-díjjal, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el.

Még köztünk élnek muzsikusok, akik nemcsak fültanúi, hanem részesei voltak a modern magyar jazz kialakulásának. A nyolcvanhetedik évében járó Berkes Balázs a magyar jazzbőgősök doyenje. Budai lakásán folytatott többtételes beszélgetésünk szerkesztett változata nem tételesen számba vett életútban, hanem vallomásos monológban találta meg írott formáját.

A háttér

Hiteles történelmet senki ne várjon tőlem. Az albumokba ragasztott fényképek és újságcikkek annyi emléket hoznak elő, hogy inkább történetekkel tudnám elmesélni az életemet. Igazában zenés beszámolóval szolgálhatnék, annyi felvételem van.

Apám muzsikus, klarinéttanár volt. Ő írta azt az iskolát, amit Honolulutól az Északi sarkig használnak. Úgy tudta megjelentetni, hogy be kellett vennie a Zeneakadémia akkori tanárát, Balassát, aki az intézmény párttitkára volt. Így lett Balassa-Berkes iskola, és azonnal kinyomtatták. Két házasságából öt gyermeke született, mindegyik muzsikus lett. Csak én vagyok az a forradalmár, aki elhagyta a klasszikus zenét. Apám nagy patrónusa volt a klasszikus kamarazenének. Amikor a második világháborúban a Bartók Béla úti lakásunkban mindkét lépcsőház leszakadt, a zongorát egy szál kötélen leengedve menekítettük ki. Több helyen is laktunk, az volt a legfontosabb, hogy legalább hetenként kamarazenélés legyen. Lényegében azt csinálta, amit a jazzisták jam sessionnek neveznek. Az előadótermek nem működtek, lakásunk három összenyitható szobájában folyt a zenélés. Profik játszottak együtt különböző zenekarokból, nagyon jó barátai voltak egymásnak, de a közönség is így alakult ki.

Az első bőgős, akit ilyen közelségből megismertem, Baja Jóska bácsi volt. Hatalmas ember, akinek a kezében úgy nézett ki a bőgő, mintha cselló volna. Az volt apám szövege a gyerekeinek, hogy zenélni kell, muzsikálni kell. Miért? Mert így tudtok megszabadulni mindenféle kényszertől, mert a zene zöldben is zene, meg pirosban is zene. Igaza volt, ő játszott német tisztekkel, ruszki tisztekkel, az akkori magyar városparancsnokkal, aki nagyon jó zongorista volt.

A kezdetek

Az első időben még gyermekkoromban csellózni tanultam, de igazában nem tudtam haladni, mert volt egy súlyos nyavalyám: kétéves koromtól asztmás voltam. Többet voltam beteg, mint egészséges, a sok kihagyástól elment a kedvem, abba hagytam a csellózást. Kilencéves koromban kezembe kaptam Selva Radzsa Yesudian: Sport és jóga című könyvét, amit az európaiaknak írt. Ebből tanultam, és fanatikusan követtem minden tanácsát. Csodák csodájára meggyógyultam, másfél év múlva kerületi úszóbajnok lettem. Zene, hangszertanulás hosszú ideig nem volt, sokféle jazzszerű zenét hallgattam, míg az igazit megtaláltam. Belebolondultam a jazzbe, kölcsönbőgővel, tudás nélkül mentem többször „játszani”, csak úgy, fül után.

Mivel a zenetanulás még hosszú ideig szünetelt, a természetjárással, sporttal sokat foglalkoztam. S még valami, ami egész életemre kihatott: bekerültem a hazai indiánmozgalomba. Ami nem volt igazán mozgalom, hiszen nem mozgatta senki. Hacsak nem Fehér Szarvas (Borvendég Desszkáss Sándor) indián könyveinek romantikája, ami rajtam kívül sok fiatalt megragadott. Ugyanis a valósággal túlozva az indiánt az „erdő nemes emberévé”, nekünk példaképpé tette. Minden hétvégét a szabad természetben, hegyek és erdők között töltöttük. Magyarországi indiánok lettünk, országszerte indián törzsek alakultak, amelyeket később azzal az érvvel tiltottak be, amit a jazzre is mondtak, hogy túlzottan amerikai. Pedig nem volt ebben semmi politika. Nekem a tiltással a szabadságérzetem csorbult oly módon, hogy a zene, a jazz kifejezetten a szabadságérzetemhez kellett, amit annak idején esténként a tábortűz mellett éltem meg. Mi indiánok voltunk, és azok vagyunk a mai napig is. Minden hétvégén összegyűlünk, és kirándulunk. Az indiánságból öregkorunkban is a természetszeretet és a természetközelség maradt meg bennünk.

Apám, látván, hogy újra hajlamos vagyok zenével foglalkozni, még ha az jazz is, elvitt a barátjához, Tibay Zoltánhoz, akit nagyon tiszteltem és szerettem. Nem akárkiről volt szó, szólamvezető volt az Operaház zenekarában, és a Zeneakadémián tanított. Volt akkoriban valami gyorstalpaló a tehetségeknek, amit hamar elvégeztem. Felvettek a Zeneakadémiára, ahol öt évet tanultam.

Hogy mi vonzott a jazzhez? Mi fogott meg benne? A szabadság. Valószínűleg maga az improvizáció, az általa kapott lehetőség. Átvettem, és később nagyon szerettem mondani, hogy a jazz a zenei eszperantó. Az volt, és a mai napig is az. Nem lehet lefordítani emberi szavakra, inkább érzelmekre. Olyasmi, amihez mindenkinek joga van, tehát az egyén is megszólalhat, mert improvizálni lehet benne.

Az első jazzlemezem a Modern Jazz Quartettől volt, a La Round című, amelyben első kedvencem, Percy Heath bőgőzött. Mind a négy szereplő szólózott a maga módján, a négy számban külön-külön. Tiszta tanmese volt a számunkra. A mi felállásunk ugyanez volt: Káldor Peti „típus” vibrafonos, Szervánszky Gábor zongorista, Palkó Barna dobos. Barna műszerészként dolgozott, és munkahelyéről saját készítésű vibrafonbillentyűket tudott hozni pontos hangolással. Mígnem egy teljesen  használható hangszerrel lepte meg Petit, amelyen még hosszú ideig tudott játszani.

Amikor 1956-ban a kijárási tilalom volt, a Bartók Béla úton laktam, és kinyíttattam a kaput, mert mindenképpe próbálni akartunk menni a közeli utcába egymáshoz. A ruszkik már Kelenföldön tanyáztak, le is lőhettek volna , amikor nagy csomagommal, a bőgővel ki-be járkáltam. Szóval próbáltunk! Később a gitáros „Sikát” is befogadtuk, akkor már George Shearing együttesét is utánoztuk.

Magyar jazz

Hogyan alakulhatott ki a jazz Magyarországon, Európában és az egész világon? Hozzánk Tangerből, egy katonai adóról tudott idejönni. Az első forrás a Music USA, Willis Conover műsora volt. A kezdet kezdetén ő volt valamennyiünk tanára (jóllehet nem volt muzsikus). Mindenki őt hallgatta késő esténként. Nemcsak a jazzre éhes jazzisták és a jazzkedvelők, hanem a zenészek nagy része is, akik másnap igen álmosak voltak. Ugyan az első felét a szovjetek zavarták, a második két órát azonban tisztán lehetett fogni. West Coast/East Coast, ezek a zenék szóltak.

Éppen a napokban találtam meg a Friends of Music USA igazolványomat. Amit senki nem tud: amikor Conover 1964-ben először járt Magyarországon, Garay Attilával és Kovács Gyulával a Gellért szállóban neki játszottunk. Már ismert korábbról, a prágai fesztválról, első külföldi szereplésemről. Arról hosszú beszámolót írt a Down Beat magazinban, és külön dicsérően kiemelt engem. Szirmai Mártával voltam ott, Pitó Tibor zongorázott, Kovács Gyula dobolt. Pitó nagyszerű muzsikus, aki aztán disszidált. Tabányi Mihálynál voltunk együtt kb. másfél évig, jó volt vele játszani.

Nálunk az 1950/60-as évek fordulóján feszültség vibrált a levegőben. Főleg az egyetemista fiatalok egész egyszerűen igényelték a jazzt. Ennek eredményeként nyílt meg 1962-ben az első budapesti jazzklub, a Dália, ahol már képzett muzsikusok játszottak, mint Deseő Csaba brácsás, Fogarasi János zongorista vagy Lakatos „Ablakos” Dezső szaxofonos, aki felvette a versenyt a neves cseh vendéggel, Karel Krautgartnerrel. Ez az időszak sajnos rövid ideig tartott. 

Klasszikus és jazz

Igazi muzsikusnak érzem magam, nemcsak a neveltetésem és születésem okán – hogy egyáltalán ilyet merjek mondani. A muzsikus elő akarja adni azt, amit maximálisan tud, mindegy, hogy egy vagy tizenkétezer embernek, mint 1984-ben a pori fesztiválon (utóbbi persze ritka).  Ha egyedül játszanék, üres falaknak, az nem elégítene ki. Kell a hallgatóság. Az életemben mindig az első volt a muzsikusság. Az, hogy mindent kell tudni játszani, mint azok, akiket hallgattunk, példaképeinket, akiket utánozni próbáltunk.

Mi a zene? Dallam, ritmus, harmónia. Utóbbi megvan a legelvontabb zenében is, legfeljebb nem találjuk. Ennek a háromnak valamilyen szinten mindig meg kell lennie. Amikor a nagyszerű magyar népzenében a citerazenekar egyetlen harmóniát játszik, azt borzalom végig hallgatni (nekem is). Akik Kodályt és Bartókot elemzik, megállapítják, hogy micsoda gazdagságot hoztak létre a magyar népzenéből. Persze, mert jó harmóniákat csináltak hozzá!

A klasszikus zenészek döntő többsége nem tud rögtönözni. Arra van trenírozva, hogy a kotta alapján játsszon. Ha valakinek nincs alapja, és csak úgy jazzt akar tanulni, az nem sikerül. Sokat kell hallgatni. És kell valami fantáziájának lenni. Akármilyen jól játszik a hangszerén, ha nincs fantáziája, és nem mer megnyilvánulni, akkor nem megy. Sokszor felmerül, hogy meddig jazz a jazz. Nekem addig, amíg érzem benne az afrikai tábortüzet.  

A nagybőgő

Az én bőgőm 200 éves, kis csapott vállú olasz fazon. Egy öreg sváb bácsi padlásán volt 12 bőgő. Felmentünk hozzá a tanárommal, aki rámutatott az egyikre: ez lesz a te bőgőd. Akár elfogadjuk, akár nem, a bőgő kísérő hangszer. Én elfogadtam, és ezt is tanultam Tibay Zoltán professzortól. Ma már minden hangszeren kell tudni szólózni, lehetőleg minél jobban. Különösen azoknak, akik a jazzre adják a fejüket. Tubán ma már úgy játszanak, ahogyan azelőtt fuvolán sem tudtak. Fejlődött a hangszerkészítés, a hangszer technikája is – igyekszik mindenki felülmúlni a másikat, ami természetes; legalábbis a lehetőségeket a végletekig kihasználni.

Sokat fejlődött a technika, ma már nem kell az erősítő elé állni, hogy halljuk magunkat, arra ott vannak a kontroll hangfalak. Mindenki megmondhatja, hogy milyen hangot szeretne magának, és aztán már a keverőn múlik a beállítás. Én mindig négyhúros bőgőn játszottam. Egyszer kellett öthúroson játszanom, de nagyon rosszul éreztem magam. Sokáig Mr. Bass, azaz ügyeletres bőgős voltam. A repülőtársaságok ezzel a névvel adtak kedvezményes jegyet a hangszernek. Aztán megszüntették, és kemény tokba rakva kellett feladni. A Berklee School első füzetében jó amerikai módon elmagyarázták, hogy kell utaztatni a bőgőt: fejjel lefelé akár, bekötözni stb. Amerika nagy ország, ott egyik városból a másikba muszáj repülővel közlekedni.

Jazzbőgőt nem bőgőstől tanultam, hanem elsősorban zongorista partnetreimmel együtt játszván. Kezdettől jobbnál jobb zongoristát sikerült kifognom: Fogarasi János, Garay Attila, Zágon Iván, Dobsa Sándor, Csík Gusztáv, Szakcsi Lakatos Béla, Vukán György. A dobosok is a legjobbak voltak: Kovács Gyula, Jávori Vili, Kőszegi Imre, Lakatos „Pecek” Géza, Rosenberg Tomi, Balázs Elemér.

A technika

Eleinte a régi pengetési móddal játszottunk. De Amerikában is! A Zeneakadémián 1957-ben fellépett egy belgrádi zenekar, és a bőgős, Bosko Vukosavljevich kezében úgy szólt a hangszer, ahogy a Music USA-n hallottuk. Mivel másnap is itt voltak, meghívtuk, és eljött kis jam sessionre a lakásunkba néhány muzsikusbarátommal együtt. Nála láttam a másfajta technikát. Hoppá! Én akkor már kapizsgáltam, hogy nem ütögetni kell a bőgőt, hanem a fogólap alján lefixálni a jobbkezet, hogy eleje legyen a hangnak, ami megszólal a dob mellett is. A dobosok ugyanis néha agyonverték a zenét. Például Gene Krupa úgy hozta a 4/4-et a lábával, hogy amellett bőgős meg nem szólalhatott. Az ember így olyan hangindítást tudott elérni, ami kemény volt, ez volt a lényeg, és legyen minél hosszabb a kicsengése. Hangindítás + minél hosszabb hang, ami viszont a balkéz dolga volt. Lendületből hosszan lent tartani a húrokon a bal kéz ujjait, amíg lehet. Ez alapvető, ettől tudott egyik-másik bőgő különösen jól szólni, morogni. Így hívtuk, hogy morogni! Pege Ali egy évig még nem játszott lent tartott kézzel, csak akkor, amikor már sok bőgősnél látta.

Kellett volna, de sohase írtam saját bőgőiskolát. Részben hanyagság miatt, részben azonban örülök neki, mert rájöttem, hogy millió féle pengetési módszer létezik, ami jó is lehet. Ha írtam volna, úgy kezdtem volna: szeresd a hangszeredet, öleld magadhoz, és a karodat használd ívben, lazán. Még a klasszikus vonózásnál is, de a jazz pizzicatónál különösen. A jobbkéz ujjaival szinte „kenjük” a húrt a fogólaphoz, kemény vagy puha hangot képezve szükség szerint. A balkéz minden ujjának ízületei ívben meghajlítva legyenek lehetőleg (a hüvelykujj is!), lazán ujjheggyel koppintva a képzett hangot, eleinte minél hosszabban lent tartva. Ezt hívtuk „kopogós” balkéznek. Jó, ha minden növendék tudja ezt alkalmazni előbb-utóbb minden fekvésben (tanulmányozva a teljes menzúrát). Ezt kevés tanítványnál sikerült elérnem, mert a legtöbben úgy jöttek felvételizni, hogy valamennyit már bőgőztek előtte.

A jobbkézen én leginkább két ujjat használtam, vagy egymás mellett, vagy külön, mint Charles Mingus, aki egy ujjal csinált mindent, kísérést és szólót is! A dán Örsted Pedersen csodálatos technikájával a jobbkéz minden ujját használta. Ma is nagy példa Ron Carter: a lazaság, a kéztartás, úgy van beágyazva, hogy az ujjhegytől az agyig egyetlen vonalat képez. Mint ahogy a jó sportolók is a lazaságból, az elengedettségből nyernek erőt, másképp nem lehet.

A Rádió

Tizenhét évet töltöttem a Magyar Rádió zenekarában. Ez volt a Magyar Rádió és Televízió Tánczenekara – rendes big band felállással. Ketten versengtünk a bőgős megüresedett helyéért, és az győzött, akinek a játéka jobban tetszett a tagoknak. Mindent kellett játszani, ezt tanultam meg, és csináltam is. Ez a zenekar volt az egyetlen biztos, nyugdíjas állás szinte országos viszonylatban. A Rádió olyan hely volt, ahol mindent kellett játszani, akár egy szolgálat keretében is. A napomat sem tudtam sokszor beosztani, mert a szünetben bejöttek hozzánk, hogy nem tudnék-e délután kettőtől átmenni az irodalmi osztályra a nagybőgővel. Mentem, nem a pénzért. Például a spanyol polgárháborúról szóló hangjátékhoz kellett zenét szerkeszteni. Jazz ide, jazz oda, improvizálni kellett. Hogy mit? Ami eszembe jutott. Ilyen sokszor megtörtént.

A szóbeli megállapodás arról szólt, hogy annak, amit játszunk, legalább a 30 százaléka jazz lesz. Ez engem jó darabig ott tartott, de amikor már túlment ezen, és zenegyár lett, megutáltam. Megkaptam a felvételt, lejátszottam, olykor dobossal, máskor trióban, de hogy utána ki, mit játszott rá, a jó isten tudja. Jöhetett szólista, kisegyüttes vagy akár szimfonikus zenekar és kórus is. Ez ment a Budapest, a Hunnia és a Pannónia filmgyárban és a hanglemezgyárban is. Rengeteg filmzene feljátszásában vettem részt, szégyellem, hogy nem emlékszem mindegyikre.

Felkapott voltam, öt helyre jártam dolgozni Budapesten. És még utána mentem jazzbarátaimmal meg kollégáimmal jazzt játszani az éjszakában. Néha napokig a stúdióban voltam, azt sem tudtam, hogy tél van vagy nyár, hogy éjszaka vagy nappal. Sokszor ebédre sem volt idő. Nagy sértődés lett volna, ha nem veszek részt Jereb Ervin, Körmendi Vilmos, Bágya András vagy bármelyik szerző extra saját megnyilvánulásán, és nem teszek eleget a felkéréseknek.

Egyszer a Stúdió 11 Körmendi Vilmos egyik szerzeményét vette fel. A bőgővel kezdtem, a szünetben frissen érkezett Gibson gitárokat hoztak be erősítővel. Magyarországon ez volt az első ilyen hangszer. Később ugyanezt megkaptuk a Fender cégtől. Korábban nem volt a basszusgitárral dolgom, vízszintesen soha nem tartottam hangszert. Ott helyben, munka közben kellett megtanulnom. A darab második felét már azzal vettük fel. Attól kezdve egyre többet kellett rajta játszani, és mind kevesebbet bőgőzni. A szerzők is megőrültek érte, hogy sokkal jobban szól és kényelmesebb. Volt, hogy fél évig nem volt dolgom bőgővel, hacsak én magam elő nem vettem.

Vissza kell mennünk az időben 1958-ig, a legkorábbi jam sessionig a Savoy bárban. Ott kaptam olyan jogot, hogy attól kezdve soha életemben nem mentem munka után. Jött a telefon, csak fel kellett vennem. Az egész jazzéletemet magánjelleggel, a családi életemből ellopva, magánidőmben csináltam. A rádiós munka mellett játszottam jazzt.  Pedig ahhoz gyakorolni kell, hogy az ember egyáltalán meg tudja fogni a hangszert, nemhogy játszani rajta. Nemcsak, hogy nem jazzelhettem, de nem is bőgőzhettem. Ezt nem lehetett hosszú távon csinálni. A feleségem és a lányaim kijelentették, hogy ha zsíroskenyéren kell is élnünk, ezt hagyjam abba. Gonda Jancsi javasolta, hogy menjek át egész státuszba a jazztanszakra, ahol 1965-től félállásban tanítottam. Ez 1978-ban történt. Egy reggel meghívtam kávéra az egész zenekart, és bejelentettem, hogy elmegyek. Elájultak. Akkor még a Rádió csodahelynek számított, az egyetlen az országban, ahol zenekari tagként rendesen megfizettek. Öreg kollégák még ma is mondják: ez a Berkes tiszta hülye, hogy képes volt ott hagyni a Rádiót. De közben az is olyan lett, hogy előbb a big band zenekart építették le, lett belőle Stúdió 11, majd kirúgták az egész társaságot. Amit akkor még senki nem tudott.

A tanítás

Úgy kerültem oda, hogy Gonda János beledobott, mint a mélyvízbe. Akkor volt végzős a Zeneakadémián, amikor én elsős. Közel laktunk egymáshoz. Amikor ment haza, együtt utaztunk, még a főiskola menzájára is együtt mentünk. Engem érdekelt, meg őt is érdekelte, hogy egyáltalán valakinek, egy élő embernek elmondja, hogyan képzeli Magyarországon a jazzoktatást. Meghallgattam, más dolgom nem volt. Nem a véleményemet kérdezte, bár lehet, hogy bizonyos dolgokat az ember óhatatlanul mond, ha már órákon keresztül hozzá beszélnek. Volt, hogy a kapualjban is folytattuk, mert a téma nem tudott kimerülni.

Amikor a Bartók konzival 1965-ben elindultunk, én kvázi elő voltam készítve Jancsi részéről. Neki voltak kapcsolatai, ami nélkül nem lehetett volna egyről a kettőre jutni. Például barátsága Pernye Andrással. Soha nem a saját malmára hajtotta a vizet, mindig a közös ügy foglalkoztatta. Eszerint szervezte meg az embereket is. Vigyázott arra, hogy befolyásos magyar zenészek legyenek a tanárok az első körben. Hogy került oda Vukán Gyuri éneket tanítani? Eredetileg Szirmai Mártát hívta meg, aki aztán egy-két óra tanítás után elment Wagnert énekelni. Távozása után nem volt senki, aki beléphetett volna a helyére. Akkor ő volt az egyetlen jazzénekes. Maj jött pótlásul Gyuri, aki rögtön elolvasott mindent, amit a jazzéneklésről lehetett, felkészült a tanításra. Ezzel egyúttal a növendékek kísérése is megoldódott.

Engem soha senki nem tanított tanítani. Tulajdonképpen kóklerség volt, ha nyersen akarok fogalmazni. De valakinek el kellett vállalni. Pegére nem akarták bízni a többiek. Először félállásban voltam, de úgy befogtak, hogy nem négy vagy nyolc órát kellett dolgozni, mint egy rendes munkahelyen, hanem minden hozzám tartozott. Fel kellett készülnöm. Kottaanyag egyáltalán nem volt, úgy kellett kitalálni a dolgokat a tanításhoz is. A cseheknek volt klasszikusbőgő tananyaguk harminc oldalon, amit az utolsó pillanatban sikerült beszerezni. Nemcsak skálákat, akkordbontásokat, hanem egy Ray Brown-szólót is lemásoltak. Hogy mennyire volt hiteles, azt nem tudom, de ők valamivel hamarabb jutottak anyagokhoz, lemezekhez.

A növendékek tanítása és magáról a hangszerről beszélni természetes volt. A jazzismeret azután következett csak. Alapvető követelmény volt, hogy konzi lévén, azaz Bartók Béla szakiskola, a bőgő kötelező tanyaga klasszikus legyen ötven százalékban. Márpedig, ha a klasszikuson meglapozom, akkor az már csak jó lehet. Aztán jön a bőgő pengetése, ami a mai napig a klasszikus zenében nincs kialakulva. Ilyen értelemben a magam ura voltam. A balkéz a jazzben is ugyanolyan, mint a klasszikusban, sőt, jó, ha ugyanaz. Sok jazzistának ma is baja, hogy ezzel nincs tisztában. Kaptam egy amerikai Berklee-kiadást, ahol csak szöveggel volt leírva, hogy mi az ideális a jobbkéz meg a bal esetében. Igazolta a korábbi felfogásomat, amit a szerb kollégától tanultam. Én már úgy játszottam, ennyivel voltam előrébb másoknál. Negyvenkét évig tanítottam, sokszor előjön a tanár belőlem.

Vukán György

A Dália klubestjein a Rádiós elfoglaltságaim miatt nem tudtam úgy részt venni, ahogy szerettem volna. Már volt nevem, amikor Vukán Gyuri, akit nem ismertem, mert vidéki srác volt, megszólított, hogy szeretné velem eljátszani a Djangót. Csodálkoztam, hogy van valaki, aki ismeri és tudja az MJQ számát. Lejátszottuk, örültünk egymásnak. Attól kezdve többször találkoztunk, és egyszer csak elkezdtünk összejárni. Jött hozzám munkaebédre, és fordítva. Akkor már a mamáját idehozatta, vele élt. Igazában nem volt családi élete. Úgy tartotta, annak nem is lehet, aki zenét akar szerezni. Bolond volt, előfordult, hogy három napig nem evett semmit, de megírta azt, amit kellett.

Jól megismertük egymást zeneileg. Neki jó volt az, hogy mindig volt bőgőse, és nekem nem sokat kellett magyaráznia. Veszekedtünk is, de lényegeben mindig összetartók voltunk. Ez elsősorban barátság volt, másodsorban zenei kapcsolat. Tudtuk a másikat. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit játsszunk, hanem azt is, hogy mit hagyjunk ki. Sokat játszottunk saját magunknak. Ő nem zenélt, hanem játszott. Mindig fogalmazott. Kölcsönösen tanultunk egymástól, megpróbálunk a másiknak visszafelelni. Hangokat, témákat, improvizációkat. Hogy legyen egy zenei beszédmód, hogy csevegjünk egymással erőlködés nélkül. Ez nem mindig sikerül, nem is biztos, hogy mindenki mindenkivel meg tudja értetni magát. Ehhez önzetlenség kell.

Ötvenegy és fél évet töltöttem Gyurival állandó bőgősként. Szerintem Amerikában sincs ilyesfajta zenei barátság. Valószínűleg azért, mert nemhogy napra, hanem percre kész voltam. Ha bemondott valamit, azt időben és stílusban is hoztam. Lehet, hogy időnként volt olyan kényelmi állapota, hogy úgyis mindent tud, amit velem kell csinálni, és nekem is volt olyan, hogy tudtam, bárhonnan indul el, be tudok kapcsolódni, tudom folytatni. Ez jó volt. Van egy képem, amelyen ketten vagyunk Gyurival. Gyémánt László festette. Nagyszerűen megfogta, hogy az a nexus, ami köztünk volt, ahogy egymásra néztünk, az valamit jelent. Egy big banddel ezt nem lehet megcsinálni.

A szabadságot másként is el lehet képzelni . A szabadosságot próbáltuk kerülni, mindig a zenész mivolt volt az első, függetlenül attól, hogy Gyuri nem zenész családba született. Nekem az egyéniségemből következően nem a szólisztikusság volt a fő, hanem az eredeti darab. A bőgő kísérő szerepét kezdettől fogva kamara módon fogtam fel, minthogy leginkább a kamarazenével nőttem fel. Magamat sose elemeztem, csak csináltam. Természetesen a képzettségemnek és a pillanatnyi diszpozíciómnak megfelelően. A szólók nem estek nehezemre, sőt, alig vártam. A jazzben az egyik legnagyobb dolog, hogy az egyén megnyilvánulhat, sőt, meg is kell nyilvánulnia. Nálunk a szólójában mindenki azt csinált, amit akart. Előre semmi nem volt megállapítva. Ha elkalandoztam, Gyuri nem bánta, sőt, ő volt az első, aki elmászkált.

Kérdés, hogy amikor sorozatban kell játszani, hogyan lehet védekezni a rutin ellen. Kell-e egyáltalán? Kell. Legalábbis programban van. De például Bill Evans zongorista némelyik száma nem egyszer annyira be volt játszva, hogy mindig ugyanazt a bevezetőt adta elő nem leírt, de nála bevett fordulatokkal. Szinte hozzá ragadt a saját nótájához. Ilyen „sablonok” nálunk is előfordultak, részben a nagyok iránti tiszteletből.

Készítettünk klasszikus feldolgozásokat: Face to Face Chopin, Debussy. Az ilyen nagy zeneszerzőknél úgy vettük a pofátlanságot, hogy igyekeztünk nem pofátlanok lenni. Azaz, hogy a szerzőket meg ne pörgessük a sírjukban. Nem mindig volt a fontossági sorrendben az, hogy például Debussynél lejátssza a Chilren’s Cornert. Volt, amelyiknél az eredeti téma szinte el sem hangzott, csak a rá való improvizáció. Olyan is előfordult, amikor Gyuri vagy én – nagybőgővel ezt kevesen tették – nem az eredeti dallamot, hanem az attól kapott inspirációt játszottuk el.

Gyurinak már vagy száz lemeze jelent meg, másfél év alatt 12 CD, ami egyedülálló, de még az utolsóban is maradt hiba. Nem az volt a fontos, hanem a spontaneitás. Nem sokat vacakoltunk a felvételekkel. Senkit sem majmoltunk ezzel, egyszerűen rájöttünk arra, hogy ha nem teljesen őszinte az ember, márpedig csak egyszer tud az lenni, másodszor már keresi, hogy előbb azt a részt milyen jól csináltam, most is jó lenne úgy játszani, és próbálja művileg ugyanazt a figurát hozni – az már nem ugyanaz. Gyuri utált próbálni, én is, ennyit megspóroltunk magunknak.

Vagy húsz évet játszottunk a Csaba utcán, a városmajori templommal szemben a Music Restaurantban. Gyuri 13 éve halt meg, és még mindig ki van téve kettőnk képe. Meg is kaptuk a magunkét Babostól és Szakcsitól, hogy hajlandók voltunk pár fillérért dolgozni, amivel rontottuk mindannyiunk renoméját.

Nem volt mindegy, hogy ki legyen a harmadik a trióban. Ami bármilyen méretű zenekarnak az alapja lehet. Kezdettől a legjobb hazai dobosokkal játszhattunk. Hála Istennek! A ’80-as években végig Kőszegi Imre, aztán Balázs Elemér volt a dobos. Utóbbi trióval már nem tudott létrejönni a 25 éves jubileum, mert Gyuri egy évvel hamarabb elment. Az utolsó három-négy évben jóval többet dolgozott Horgas Eszter fuvolistával, amit mi nem szoktunk meg. Már nem volt őszinte velünk, amit nem értettünk, hiszen annyi időt töltöttünk együtt testvéri közelségben.

Társasjáték

Alázat nélkül kapcsolatot építeni a zenében sem lehet. Szakmailag igen, de igazán alkotni hosszan csak úgy lehet, ha van egymással szemben tartás, kölcsönös megértés és tisztelet. Vukán Gyurival ez nagyon sokáig így volt, még akkor is, amikor elnéztünk egymásnak dolgokat.

Általában a közös játékot tartottam a legnagyobb dolognak a jazzelésben. A társasjátéknál fontosabb, érdekesebb nekem soha nem jutott eszembe. Az improvizatív zenében a leglényegesebb a kommunikáció a pertnerekkel. Ha valakivel sikerült szót érteni, legyen az vadidegen, akkor nagyon jól éreztem magam.  Gyuri ezt szerette bennem, de mások is, hogy mindig tudtam valamit hozzátenni.

Van egy régi plakát: Pesthidegkúton játszik a Berkes Balázs Trió. Oláh Kálmán zongorázik, Balázs Elemér dobol. Ilyen is volt. Ők annyira fiatalok voltak akkor, hogy nagy öregként tiszteltek engem. A mai napig is. Csak úgy voltak hajlandók eljönni, ha az én nevem szerepel elől. Nem csak a szólózást nem tartottam elsődlegesnek, hanem azt sem, hogy a nevemmel létezzen zenekar.

Nagyszerű partnerem volt két teljesen különböző karakterű gitáros: Gyárfás István és Juhász Gábor. Annyira jó muzsikusok, hogy élvezet volt közöttük nagybőgőzni. A társasjátékozás egyik fajtája volt ez, de nekem nagy örömet szerzett, ahogy ők ketten meg tudtak annyira „másulni” az együttes játékban, hogy abból pozitív dolgok jöttek ki.

Pege Aladár

Amikor egyáltalán foglalkozni kezdtem a bőgővel, Pege már három éve országszerte ismert volt, holott két és fél évvel fiatalabb nálam. Én speciel nagyon jóban voltam vele. Miért? Mert látta, hogy alapvetően más úton járok, már ami a hangszert illeti, és nem leszek vetélytársa. Én a bőgő alapfunkcióját és nem a szólózást tartottam elsődlegesnek. Tudta, hogy egészen más dolgokat keres az életben, ami az ő szája íze szerint megoldható, pl. a sebesség. Többször kölcsön adtam neki a hangszeremet, amit senki mással nem tettem meg. Mindig gyönyörűen visszaadta, és nagyon hálás volt érte. Igen ám, de egyszer hallottam, hogy ennek ellenére valakinek csúnyát mondott rólam. Gondoltam, ezt már nem hagyom. Mondtam neki: Alikám, neked szívből adom kölcsön a bőgőmet, ez nem volt szép tőled. Láttam, hogy elfogadta a viszont kritikát, attól kezdve végig jóban voltunk. A húgaimmal is jó viszonyt ápolt, attól kezdve bátyókának szólított.

Egy időben Gonda Jánosnak sorozata volt a tévében, amelyben a jazz hangszereit mutatta be. A bőgőre ketten lettünk kiválasztva Alival. A stúdióban egy vonalba állítottak bennünket, szemben a kamerákkal Amikor senki nem figyelt oda, Ali mindig picit közelebb tolta a mikrofonját a kamerákhoz. Közben körbelesett, hogy nézik-e. Annyira szólista volt, hogy ezt így látta jónak. Amikor már két méterrel előttem állt, szóltak neki, hogy szíveskedjen visszamenni a krétával megjelölt helyére. Az volt a mániája, hogy mindenki fölött áll. Amikor Montreux-ben, ahol mi is jártunk, fellépett együttesével, Ráduly Misi kapta a legjobb szólista díjat, amiből nagy féltékenység lett, és ezt ő éreztette is. De legyünk őszinték: a mai napig őt ismerik Magyarországról legjobban a világon. Ha külföldi kollégák érdeklődtek, az első kérdésük az volt: mi van Pegével? Ő az egyetlen magyar bőgős, aki a Carnegie Hallban játszott.

Kiss Imre

A rádió nagyhatalmú jazz-szerkesztőjének sok negatív tulajdonsága volt. Egyszer lehülyézett, én meg vissza. Csodálkozott, hogyan merek szembe szállni vele. Másnap jött a bocsánatkérés a részéről. Ez ritkaság volt. A mindenkori triónk a kedvencei közé tartozott. Kiszúrta, hogy tudunk kottát olvasni. Ez kapóra jött neki, amikor külföldi zenészek érkeztek, akikhez partnerek kellettek. Nem egyszer előfordult, hogy a fellépések előtt semmi próbát nem tartottunk. Akadtak kudarcok is, például Charles Tolliver amerikai trombitással Debrecenben: egyik-másik kollégánk olyan hangerővel játszott, hogy nem tudtunk egymáshoz idomulni. Ilyenkor a kamarazenélés és az egymástól való adás-vevés szünetelt. Kiss Imre idejében volt olyan rádiós jazzverseny, ahol a tizenkét zenekarból nyolcban én bőgőztem. Nevetséges, nem? Azóta sokan lettünk.

Szabados György

Volt egy kör, amelyik az ’50-es években feljárt hozzánk, a lakásunkban jammeltünk. Szabados is köztük volt. Azért nehezteltem rá, és váltunk el aztán egymástól, holott emberileg jóban voltunk, mert nem érdekelték az örökzöldek. Már akkor ultramodern harmóniákkal kísérletezett. Pedig gyökér nélkül nincsen fa. Ez a zene Amerikában keletkezett, ezt tudomásul kell venni. Mi volt akkoriban a célunk?  Úgy játszani, ahogy az amerikaiak. És jazz-zenét! Amihez a standardok adták az alapot. Ő azonban képtelen volt a Vágyom egy nő után c. Lehár-nóta akkordjaira rákattanni, amit mi játszottunk. Évtizedekkel később aztán betévedtem egy zeneakadémiai szólókoncertjére. Fantasztikusat hallottam, nem tudtam hova tenni, olyan fantáziadús zene volt. De vagyok olyan régimódi, hogy a korábbi dolgait nem tudtam elfogadni.

Gonda János

Bizonyos időkben játszottam vele. Félt tőlem. Olyan értelemben, hogy a társasjátékban nagyon partner akart lenni. Tudta, hogy ez olyan igény, ami bennem megvan. Próbált is erre megnyílni. Látta, hogy sokkal többet játszom Gyurival, másokkal. Foglalkoztatta, hogy a lemezfelvételre mennyire leszünk nyitottak egymásra. Amit először játszottam vele, az majdnem free zene volt. Részese lettemk a modern időszakának, amikor nagyon kereste saját magát. Az improvizációt illetően, meg abban is, hogy egyáltalán, mit írjon. Sokat dolgoztunk a Pécsi Balettel, ahol szerepet kapott az improvizáció. A táncosoknak reagálni kellett a zenére, vagy nekünk rájuk. Az oda-visszajáték benne volt a programban. Jánossal nem alakult ki olyan közvetlen kapcsolatom, mint Gyurival, akihez alkotói szempontból is szoros szálak fűztek. De vele is olyan zenét játszottunk, amelyhez, ha tetszett, ha nem, alkotó módon kellett hozzájárulnom. Ezt elvárta tőlem.

Zeneszerzés

Gyűlöltem a gondolatot, hogy valamit is írjak, mert láttam Tomsits Rudit a 8-as stúdióban Vukán Gyurival összeveszni azon, hogy a szóban forgó nótát melyikük szerezte. Óhatatlan, hogy akik sokat játszanak együtt, képesek a közös komponálásra, mert menet közben jönnek az ötletek. Mondtam magamnak, akkor én soha az életben nem írok semmit, nem nekem kell ez a veszekedés. Megjegyzem: úgy lett Tomsits kvartett, hogy megvolt a trió, de ha már fóvóssal, akkor legyen ő a névadó. Egy idő után aztán főnökösködni kezdett. Mi azért hagytuk ott hat év után, mert elment Németországba fellépni nélkülünk, más tagokkal a közös nevünkön.

Szóval a CD. A Pannon Jazz márka szerkesztőjétől, Simon Géza Gábortól érkezett a felkérés. Balázs, most már te jössz, mondta Gyuri és Elemér, neked kell komponálni. Két héttel a felvétel időpontja előtt rájöttem, hogy összesen három saját szerzeményem van. Akkor kissé belenéztem abba, milyen is zeneszerzőnek lenni. Korábban nem nagyon figyeltem arra, hogy szerzeményeim legyenek. Volt kettő-három, például a Madridi impressziók. Ennek eredete az, hogy a második kubai útunkról 1973-ban haza térve kétszer láttuk a napnyugtát. Európa fölött csodálatosan tiszta volt az ég, az Alpok fantasztikus látványt nyújtott, formáját színek hozták ki, és valami elkezdett az agyamban motoszkálni. Másnap még mindig bennem munkált, a zongorán lepötyögtem, és leírtam. Na, jó, az úton a Tomsits Rudival kóstolgatott whiskynek is volt némi szerepe benne. Ezt a számot aztán különböző formációkkal gyakran játszottam.

Végül is a két hét alatt rájöttem, ha az ember odafigyel arra, hogy mi történik belül, és úgy próbál magából zenét kifacsarni, mert ez történt, akkor lesz belőle 12-14 nóta. Ennyi elég volt a CD-hez. A felvételre próbálni? Mindet a stúdióban játszottuk fel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan, amire utólag játszottam rá a szólót. Akkor éppen nem volt invencióm. De előfordult ilyen Gyurival is, hogy ezt majd inkább holnap korrigáljuk, amikor újra jövünk. Volt olyan számom, aminek nem volt igazán eleje, rögtön improvizációval kezdtük. Elemér segített ki, olyat kezdett dobolni, hogy fel tudtam hozni a témát. Nem az lett belőle, amit eredetileg gondoltam, de lett. Így állt össze egyetlen saját lemezem, a Forever, 1995-ben. Rádöbbentem: tíz nótát képes voltam két hét alatt megírni, én, Berkes Balázs. Miért? A belsőmre figyeltem. Ennyire bajban soha nem voltam. Valamit nyújtani kellett, ha már volt stúdió, ami pénzbe kerül stb.  Tovább aztán mégsem folytattam.

Ami volt

Nézegetem a fényképalbumokat, a műsorfüzeteket, az újságcikkeket, és mindegyikről eszembe jut valami. Órákig mesélhetnék. Csodás városok, híres fesztiválok, hazaiak és külföldiek. Montreux, Palermo, Bled, Ljubljana, Pori, Belgrád, Prága, Varsó…Kuba, Örményország… Némelyik helyen többször is felléptem. Különböző formációkkal utaztam: a Rádió által delegált együttessel 1967-ben Montreux-ben Bartók-feldolgozást adtunk elő nagy sikerrel. Volt a Tomsits kvartett, a Vukán trió, a Szakcsi-Vukán kétzongorás trió stb. De nemcsak fesztiválokon szerepeltünk. Londonban 2003-ban a Magyar Magic kulturális évad megnyitóján játszottunk.  1972-ben meghívást kaptunk a müncheni olimpia zenei programjába, ahol a Sebő- Halmos kettőshöz minden próba nélkül beugrottam bőgőzni, holott sosem játszottam népzenét.

Na, és itt vannak a hangzó anyagok. A lemezek a Vukán trióval. Külön egy sor CD-re írt archív felvétel különböző időkből: a Dália Klub nyitóestje 1962-ből, a Stúdió 11, a Fogarasi trió 1958-ból, Deseő Csaba együttesei, a Tomsits kvartett, az MR szextett, a Kovács Andor trió, a Namyslowski-Vukán-Berkes-Stefanski kvartett. Hangminőségük változó, többségük inkább dokumentumként érdekes, de nekem fontosak.

Nagyon sok sztori jön elő, most csak egyet mondok el. Varsóban és Prágában a Jazz Messengers együttes előtt játszottunk. Art Blakey dobos utolsó attrakciója látványos szóló volt, aminek végén a Mester a háta mögé dobta a verőket. Nagy csinadratta, hatalmas ováció.  Aztán az egész zenésztársaság együtt átrepült a prágai fesztiválra, ahol ugyanazt megcsinálta. Ezt nem tudtuk előre, csak sejtettük. Tomsits Rudi megkérdezte Rosenberg Tomit, van-e olyan mennyiségű Becherovka, amiért ezt ő is megcsinálná. Azt mondta, van. Meg is csinálta; nagy siker, taps. Aztán jött Blakey, aki ugyanazzal fejezte be a műsorát. Percekig döbbent csend, némaság: a nagy amerikai sztár a kis magyar dobos poénját utánozza? Blakey nem tudott magához térni, a szállodában fel-alá rohangált, kereste Tomit. Véletlenül abba a liftbe is beszállt, amelyikkel mi utaztunk. Mondanom sem kell, Tomi ijedtében a hátunk mögé bújt, hogy észre ne vegye.

A kéz

Nemrég kaptam egy új erősítőt, amit nekem épített Nyerges Andris. Három évig tanulmányozta a hangszeremet, mérte a frekvenciákat, hogy jó erősítőt kaphassak. Meg is jött, de már nem sokáig használhattam. Örökletes betegség miatt a jobbkezemen begörbültek az ujjak. A romlás 2002-ben kezdődött. Hétszer operálták, amikor azt mondtam, soha többé. Erőszakkal kiegyenesítették, és meddig tartott? A rossz kezem miatt három éve abba kellett hagynom a muzsikálást. Lehetetlen volt tovább nagybőgőst játszani.

(Gramofon, 2024)