"Szakcsi" jazz a fiatal tehetségekért

Szakcsi jr., azaz ifjabb Szakcsi Lakatos Béla művészi pályájáról, az apai örökségéről, a Szakcsi Jazz Egyesületről és a Szakcsi jazzrádióról

Tudomásom szerint két család van a magyar jazzéletben, amelyikben a fiúk az apjuk nyomdokaiba léptek: Lakatos Béláé és Oláh Kálmáné. Törvényszerű volt a választás?

Oláh Kálmánnak legalább az egyik fia nem zongorista. Mi, Róbert öcsémmel azok lettünk. Hogy miért? Egyértelműen apai hatásra. Gyerekkorunkban egész nap a zene szólt otthon. Apánk ült a hangszer mellett, gyakorolt és improvizált. Többnyire jazzt. De semmit nem erőltetett ránk, azt mondta, csináljuk azt, amit akarunk. És mi ezt akartuk. Utólag feltűnt, hogy vannak mindenféle kombinációk, de a legtöbb műsorpolitikába nem fért bele az, hogy egy este egy családból három muzsikust is meghívjanak önállóan.

Öccse, Róbert, szintén kiváló zongoraművész, nem járt a jazztanszakra. Ön viszont igen.

Én sem végeztem el. Beiratkoztam, két zongoratanár tanított ott: apám és Gonda János. Nyilván az utóbbihoz kerültem. Nagyon szerettem tanár urat, jóba voltunk. De félénk, visszahúzódó gyerekként már eleve zavart, hogy apám ott tanított. Ehhez hozzájárult, hogy Gonda tanár úr sem volt magabiztos, erős kezű tanár. Finom lélek volt. Kapott egy ilyen tanítványt, mint én. Megértettem őt is, ő meg engem, de amikor nem tanultam meg valamit pontosan, akkor magában kezdett kételkedni. Megfogta a kezemet, átvitt a másik terembe apámhoz, és megkérdezte, hogy a fiad azért nem tanulta meg a feladatot, mert az rossz? Ez nem mehetett így sokáig. Sajnálom, hogy senki nem beszél arról, milyen jól zongorázott. Ezt őszintén mondom. Az, hogy nem építette kellő elánnal a zongorista karrierjét, azért volt, mert lekötötte a sok feladat, amit magára vállalt, vagy szembe jött vele. Ugyanakkor voltak ott olyan tanárok is, akik elutasítóan viszonyultak hozzám. Úgyhogy egy évet jártam, aztán ott hagytam.

Mégis, hogyan kezdődött a zenei pályafutása?

Mint említettem, magába forduló, szorongó gyerek voltam, amiből Babos Gyula gitáros, apám jó barátja és muzsikustársa mozdított ki. Felkarolt, és beajánlott Katona Klári popénekesnő kísérőegyüttesébe zongoristának. Ezzel indult. Jó időszak volt.

Aztán a jazzben is adódtak lehetőségei. Hogyan?  

A Bartók rádió által az ezredfordulón szervezett dobos tehetségkutató verseny zsűrielnöke az amerikai Jack DeJohnette volt, akinek annyira megtetszett a kísérő zongorista és a bőgős, nevezetesen testvérem, Robi és Barcza Horváth József játéka, hogy kedve támadt velük zenélni. Lementünk az akkor még működő Jazz Garden étterembe, és a vacsora után játszani kezdtek.  Teljesen feldobódott. Elmesélte, hogy van Bécsben egy zongorista barátja, aki egyben lemezkiadó, és régóta kapacitálja, hogy adjanak ki egy európai lemezt. Akkor támadt az ötlete, hogy négy magyar zongorista, azaz apám, öcsém, én és Oláh Kálmán legyen rajta a lemezen. A következő évben jött a bőgősök versenye, amelynek másik amerikai híresség, John Patitucci volt a zsűrielnöke. Maloschik Róbert szerkesztő összeboronált vele, és a Warner stúdiójában felvettünk egy anyagot. Ennek következménye lett az, hogy felléphettem a nagy nevű Baltica fesztiválon, ahol már Palle Danielsson bőgőzött, és Ravi Coltrane szaxofonozott. Így jött az egyik lehetőség a másikból.

Azóta hangsúlyosan jelen van a hazai jazzéletben, koncertezik, lemezei jelentek meg. Két évvel ezelőtt viszont megszűnt az a csepeli zeneiskola, amelyikben sok éven át tanított. Most nincs munkahelye. Ez hogyan érinti?

Depresszíven. Anyagi szempontból is szükség volna rá, másrészt nagyon kevés a koncert, ami nem csak azért gond, mert nincs elég bevételem, hanem azt is előidézheti, hogy a zenész begolyózik. Hiába ülök itthon, és zongorázom, mozogni kellene, itt-ott fellépni, játszani.

A két világháború között, egészen az 1970-es évekig, sokszínű vendéglátóipari zenekultúra virágzott Magyarországon. Budapesten is számtalan cigányzenekar szórakoztatta a vendégeket. Aztán a popzene kihúzta a talajt az effajta zene és a cigányzenekarok alól, szerepüket az elektronika és a szintetizátor vette át. Leáldozott a muzsikusdinasztiák kora, a képzett és zenélni vágyó gyerekeknek más lehetőség után kellett nézni. Ezt előbb a jazzben, később a popban, újabban a klasszikus zenében találták meg.

A cigány családokban mindenki prímás vagy cimbalmos akart lenni, de amikor hanyatlani kezdett a vendéglátós zenélés, azok a fiúk, akik ezt érzékelték, mint az apám nemzedéke, könnyűzenészek lettek, vagy a jazzhez fordultak. Mármint azok, akiknek volt hozzá tehetségük. Így jött létre a magyarországi jazz roma rétege. Persze, abban a nemzedékben nem csak romák voltak. Azért értékes az a korosztály, mert ők hozták ki a jazzt a vendéglátóiparból. Ők honosították meg a klubokban és a koncertszínpadokon. Pege Aladár, Kovács Gyula, Kovács Andor és mások eleinte szállodákban, bárokban játszottak, ami inkább szórakoztató zene volt, táncoltak is rá. Annak a generációnak az volt a feladata, és meg is oldotta, hogy olyan magas szintű muzsikusok lettek, amivel a jazzt pódiumképes műfajjá tették.

A honosodás újabb jeleként egy éve a közmédián önálló internetes rádiója van a jazznek Szakcsi Rádió néven. Ezt hogyan fogadta a család?

A Bartók adó főszerkesztője, Devich Márton felhívott, nagyon kedves volt, és megkérdezte, hogy beleegyeznék-e. Mondtam, nagyon örülök, és nagy megtiszteltetés, hogy ez a magyar jazz rádiója lesz. Ugyanakkor egy kicsit bántott, hogy a működésbe nem kértek fel. Nem státust vagy fizetést vártam volna, de talán tudnék segíteni a műsorok összeállításában, vagy olyat szerkeszteni, amelyikben én ajánlom a zenéket. A stábban nem mindenki ismeri kellőképpen a magyar jazzéletet, többen más területről jöttek.

A jazz képviseletében komoly szerepet kíván vállalni a 2003-ban alakult Szakcsi Jazz Egyesület. Ki kezdeményezte a létrehozását, és mi volt a célja?

Én javasoltam, de apámmal előtte sokat beszélgettünk arról, hogy a Magyar Jazz Szövetség mellett jöjjön létre egy olyan szervezet vagy érdekképviselet, amelyik a muzsikusokkal foglalkozik. Végül nem úgy történt. Amikor elment, és kezdtem magamhoz térni, egy évvel a halála után megalapítottuk a Szakcsi Jazz Egyesületet.  Sokan összejöttünk, és azt javasolták, ez legyen a neve. Szavaztunk is, abszolút demokratikusan.

Hogyan történt az alapítás?

Elhívtam tíz embert alapítóként. A nevek: Bacsó Kristóf, Balázs Elemér, Fekete-Kovács Kornél, Kőszegi Imre, Oláh Kálmán, „Pecek” Lakatos Krisztián, Szakcsi Lakatos Róbert, Szőke Nikoletta, Kőszegi Imre, Ráduly Mihály és jó magam. Ez a tíz ember választott még tizenkettőt, akik az egyesület tagjai lettek, és aztán szintén ez a tíz ember választott ötöt maguk közül a vezetőségbe, és engem elnöknek. 

Kaptak hozzá állami támogatást?

Csák János miniszter úrtól, aki rajongott a jazz-zenéért, 2024-ben kaptunk tízmillió forintot. Nem akarunk politikai vonalon mozogni, lobbizni sem. Vannak terveink, van portfóliónk. Nemcsak koncerteket szervezünk, hanem a fiatalokat is segítjük. Fel is léptettünk húsz tehetséges gyereket a BMC nagytermében ebből a támogatásból.  Az egyesületből öten játszottunk ott, a többiek kezdő muzsikusok voltak. A felvételt rögzítését és keverését a Bartók Rádió és az Előadóművészeti Jogvédő Iroda támogatta, úgyhogy a közreműködők maradandó élményként kapták kézhez az anyagot. Miniszter úr aztán hirtelen lemondott, és azóta nem kaptunk újabb támogatást. De folyamatosan keressük a lehetőségeket, elsősorban magánszemélyek révén, akik anyagilag támogatnák a munkánkat. Túl vagyunk több sikeres, teltházas koncerten.

Mindez időt, energiát kíván. Kik azok, akik ténylegesen részt vesznek a szervezésben?

A vezetőség tagjai, László Attila, Szőke Nikoletta, Balázs Elemér, Zsoldos Béla és én. Mindenki tesz hozzá valamit.

Ne feledjük el, volt már hasonló kezdeményezés. 2004-ben alakult meg a…

…Jazzművészek Társasága. Tagja voltam.  Picit kirekesztő volt.

Akkor a tizenkét muzsikust grémiumnak, a magyar jazz elitjének nevezték. Sikerült három évre 75 millió forintot támogatást szerezniük Hiller István kultuszminisztertől. Aztán a pénz elfogyott, és a kaland véget ért.

Nekünk nem ez a célunk. Nem akarunk kirekesztők lenni. Mindig a támogatottságtól függ, de a tervek között az van, hogy ne mindig mi játsszunk. Viszont kellett néhány koncertet csinálnunk ahhoz, hogy az egyesület létezése bemenjen a köztudatba. Abba is belecsempésztünk fiatalokat. Nyitottak vagyunk, hozzánk bárki csatlakozhat.

Az egyesület vállalt célja, hogy Szakcsi Lakatos Béla örökségét őrizze.

Is.

Mi az a szellemiség, amit ápolni kívánnak?

Azt a zenész attitűdöt, amit nem tanítanak a fiataloknak. Hogy a zenét csak nagyon nagy szeretettel, megszállottsággal, fanatizmussal érdemes csinálni. A vezetőség tagjai sokat játszottak apámmal, és ők is így látták ezt. Ő az a fajta roma ember volt, aki nem csinált problémát a származásból; ugyanolyan szeretettel állt a magyar vagy zsidó muzsikusokhoz. Nagyon nyitott volt. Ehhez a szellemiséghez tartozik az, hogy hogyan érdemes muzsikusnak lenni. Mi azt láttuk, hogy reggel felkelt, megmosakodott, és nyolckor odaült a zongorához. Azt láttuk az arcán, hogy boldog. Akkor még nem tudtuk megfogalmazni, de ma már értem: attól volt boldog, hogy zongorázhatott. Utána megebédelt, kicsit pihent, és folytatta. Ez a hozzáállás elengedhetetlen, és ezt a fiataloknak is tudni kell, nem elég a tehetség. Hozzá tenném még Vukán Gyuri tanítását: „Papikám – mindenki annak hívott -, tudod, mikor van nagy gáz?” Kérdem, mikor. „Hát, amikor hátra dőlsz a karosszékben, hogy mindent tudsz. Miért baj ez?” – kérdezte. Mondom, nem tudom. „Azért, mert onnan már nincs hova fejlődni.” Nos, apám is ilyen volt.

A bőr színe sokféle lehet: fekete, fehér, sárga. Egy jeles amerikai muzsikus úgy fogalmazott erről nekem, hogy nem ez teszi a különbséget, hanem az, hogy ki hol, mikor, milyen körülmények között nevelkedett. A szociális és kulturális környezet.

Az én generációmban, a mostani romákban nincs ilyen. Nem az számít, hogy ki honnan jött, hanem az, hogy miként tud részt venni a zenélésben. Az elsődleges szempont ez kell, hogy legyen. Ha egy roma nem jó, biztosan nem hívjuk el.

Nincs olyan nézet a körükben, hogy mi jobbak vagyunk? Hiszen majdnem minden tehetségkutatót roma fiatalok nyernek meg.

Nincs. Már nincs.

Volt?

Régen. Most azt mondom, nem vagyunk jobbak, hanem mások vagyunk. A tolerancia jegyében el kell foganunk egymást. Ez a humán alap. El kell fogadni a magyaroknak, hogy a romák hangosabbak, hogy a zsidók mást csinálnak. Ha ezt nem tudjuk tolerálni, nincs miről beszélni. Egyrészt a jazz internacionális, másrészt akármilyen rasszizmus van is Amerikában, együtt kell zenélni, jó zenét kell csinálni. Egyikük buddhista imát mormol az öltözőben, a másik keresztény, a harmadik sárga – most ezért utálják egymást? Magyarországon sok a tehetség, de mi itt élünk, nem afro-amerikai tudattal, hanem másfajta érzésekkel játsszuk a jazzt. Ettől lesz hiteles.

Láttam a minap az egyik közösségi hálón a bejegyzését, amelyben felhívással fordult a művelődési házakhoz és a szervezőkhöz, hogy léptessék fel a Szakcsi egyesület által kínált formációkat. Ez egyfajta segélykiáltásként hatott.

Az volt. Szándékosan nem a saját együtteseinket ajánljuk.  Nem volt olyan koncertünk, hogy a Balázs Elemér Group vagy az én trióm játszott volna. Vagy egymással zenélünk, vagy külsőst, vagy fiatalt hívunk. Nagyon fontosnak tartom, hogy a tehetséges fiatalok, akiknek még nincs nevük és emiatt nem jutnak fellépéshez, lehetőséghez jussanak általunk.

(Gramofon, 2025 Nyár)