Hullámvölgy és megújulás

Fejezetek a Debreceni Jazznapok történetéből

(2003-2006)

A Magyar Rádió és a debreceni Kölcsey Központ 1972-ben rendezte meg első közös jazzestjét, amely Debreceni Jazznapok néven nemzetközi rangú fesztivállá nőtte ki magát. Visszatekintésünk annak a négy évnek a hátterébe enged bepillantást, amely felívelő szakaszt indított el az 1990-es évek közepén hanyatlásnak indult rendezvény történetében. 

Debrecen kulturális kínálatában a ’70-es években fontos szerepet töltöttek be a nagy rendezvények (Virág­kar­nevál, Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny, Katonazenekari Fesztivál), így a város nyitottá vált a jazz be­fogadására és támogatására is. A Rádió akkoriban több vidéki várossal kezdeményezett közös jazzprogramokat. Debrecenben az együttműködéshez jó alapot teremtett a kiépült kulturális intézményrendszer – 1978-ban új művelődési központ épült fel –, a nagy számú értelmiség és a sok ezres diákság.

A szervezők azt a célt tűzték ki, hogy a seregszemle néhány éven belül érje el az európai fesztiválok szintjét, egyúttal teremtsen fórumot a kibontakozó magyar jazznek. A program és az előadók finanszírozása a Rádióra – mint valutagazdálkodásra jogosult intézményre – hárult, a város a helyszíneket és a lo­gisztikai hátteret biztosította. A jazznapok a ’70-es évtized végére a legjelentősebb hazai fesztivál lett, és az 1980-as években már az ország minden részéből, sőt külföldről is vonzottak érdeklődőket. A hosszú hajúak és a hátizsákos népvándorlás kora volt ez; az alternatív találkozóhellyé vált fesztiválok nimbuszát a központosított rendszer hiánygazdálkodása épp úgy táplálta, mint a jazzhez fűződő nonkonformista képzetek, a spontaneitás és a szabadság mítosza.  

A jazznapok az 1980-as évek közepén érte el csúcspontját: a koncertek négy-hat napon át, sokezres hallgatóság előtt zajlottak, a közösségi élményeket is kínáló együttlétek a zene ünnepeiként ivódtak be a jelenlévők emlékezetébe. A prosperáló időszaknak a gazdasági helyzet romlása vetett véget. A vidéki fesztiválokat a ’90-es évek közepén további csapásként érte a Magyar Rádió döntése, amellyel beszüntette koncertrendező tevékenységét. A helyi szervezők szakmailag és a fi­nanszírozás tekintetében is maguk­ra maradtak. A tét Debrecenben már nem a hírnév megőrzése, hanem a fennmaradás lett.

A mentőöv   

A jazzfesztiválok általában kétféle módon szerveződnek: vagy irányzatosan, stílusok szerint, vagy neves muzsikusokkal hirdetve a programot. Debrecen mindig a nevekre épített, a dixielandtól az avantgárdig sokféle irányzatnak és törekvésnek teret adott. A szűkebb esztendők beköszöntével erodálódott a fesztivál éthosza, a programok különösebb rendszer nélkül, a Rádió akkori szerkesztőjének kénye-kedve szerint álltak össze, a koncepciótlanság rányomta a bélyegét a látogatottságra.

Ezen a ponton említést kell tenni a szerző érintettségéről: amerikai külszolgálatból hazatérve 2002-ben négy évre Debrecen kulturális és külügyi alpolgármesterévé választottak. Íly módon a jazznapok is a hozzám tartoztak. Nem általános,  hogy egy politikus közvetlenül bekapcsolódjon kulturális rendezvények előkészítésébe és lebonyolításába, de az sem gyakori, hogy valaki több évtizedes szakmai háttérrel kapjon felhatalmazást a kulturális szféra irányítására (korábban a Magyar Jazz Szövetség alelnöke is voltam).

A város 1999-ben Debreceni Kulturális és Fesztiválközpont Kft. néven új rendezőirodát hozott létre. A szakmaiság erősítésére a tervezés „társadalmasítását”, tanácsadó kuratóriumok létrehozását kezdeményeztem. A jazznapok esetében könnyű dolgom volt: a jazzkedvelők aktív köréhez – mivel korábban éveken át vezettem a helyi jazzklubot – évtizedes kapcsolat, barátság fűzött. Egy sör mellett öszeültünk néhányan, s mint amikor a szellem kiszabadul a palackból, számtalan felvetés és óhaj megfogalmazódott. Hamar nyilvánvaló lett azonban, hogy a kívánságcunami parttalanná teszi a tervezést. Szükségessé vált a döntési jogkörök áramvonalasítása.

A koncepció közös gondolkodás eredményeként fogalmazódott meg: a fesztivált közös szálra, a jazz kialakulásában fontos szerepet játszott amerikai városok – New Orleans, Chicago, New York – bemutatására fűzzük fel, lehetőleg olyan muzsikusok meghívásával, akik még nem jártak Magyarországon. Egyúttal kaput nyitunk a magyar jazz élmezőnye és helyi zenekarok előtt is. A program kialakításában partnerre találtunk az 1998 óta az Egyesült Államokban, St. Luisban orvosként dolgozó, jazzben járatos barátunk, dr. Varga Attilában, így a 20034-as fesztivál egy napját a jazz egyik alkotóelemének, a bluesnak szenteltük. Tíz, a városban élő vagy ahhoz kötődő, egymást jólismerő muzsikust – köztük Rich McDonough és Keith „The Captain” Gamble gitárosokat, Kenny „Blues Boss” Wayne zongoristát és az elsöprő energiájú Kim Massie énekest – választott ki, és hozott el Debrecenbe, így a blues különböző válfajai – Delta, városi, boogie-woogie, rhythm and blues – szólaltak meg Debrecenben. Amikor színpadra léptek, az egyetemi koncertterem, a Lovarda falait majd’ szétvetették a hiteles St. Louis-i zene hangjai és ritmusai. A közönség lelkesedése felvillanyozta a muzsikusokat, ami aztán a Hangfogó klubban hajnalig tartó, fergeteges hangulatú örömzenéléssel folytatódott. A megyei lap szerint az amerikaiaknak „oly annyira az ereikben lüktet a blues feeling, a zene szeretete, mint ahogyan a hortobágyi csikósban is benne van a nyereg nélküli lovaglás képessége”.

Kenny "Blues Boss" Wayne

A St. Louis Blues-est, azaz a hagyomány után a jelenbe léptünk át. Nemzetközi hírű amerikaiak, a Blue Note lemezkiadó zongoristái foglalták el a színpadot: előbb a fiatal, egyre népszerűbb Jackie Terrason és triója, majd az 1960-as években indult, a jazzlexikonok terjedelmes szócikkeiben méltatott Andrew Hill és szextettje. Rendkívüli, bár az érdeklődést tekintve a jazz törzsközönségét megszólító este volt. Kiegészítő programként másnap szakmai beszélgetésen találkoztunk a két kiemelkedő muzsikussal.

A magyar közreműködők között az idősebbeken (Pege, Babos) kívül ígéretes fiatalok (Lakatos „Peczek Krisztián Tiró, Horváth „Plutó” József Trió, Next Generation) is szóhoz jutottak. A vasárnapi záróestet a magyar zenéhez szorosan kötődő vonulatnak szenteltük, de a vártnál kevesebben voltak kíváncsiak Szabados György és a MAKUZ, a Tűzkő Csaba Szextett és a vajdasági Mezei Szilárd Kvartett játékára. Tanulságként szűrtük le, hogy a fesztivált célszerű a délelőtti hagyományos dixieland matinéval zárni.

A koncerteket a város különböző pontjain, öt helyszínen, az egyetemistákra számítva szeptember végére időzítettük. Kiegészítő programként filmvetítést, lemezborítókból kiállítást, CD-dedikálást, hangszeres bemutatót tartottunk. A költségvetés – pályázati és helyi forrásokból – megközelítette a 20 millió forintot. Az ismertető szövegeket magam fogalmaztam a muzsikusokról. A helyi jazzbarátoknak a következő években is szerepe jutott a tervezésben, míg a műsorfüzet nemzetközi kuratórium neve szerepelt. Helyet kapott benne Maloschik Róbert, a Bartók Rádió jazzműsorainak szerkesztője is. Victor Máté vezetésével kitelepült, és a koncertekről felvételeket készített a Rádió műsorrögzítő csapata.

A helyi sajtó kedvezően nyugtázta a változást: „Amerikai álom a debreceni színpadokon – Három napon át fantasztikus előadók kápráztatták el a jazzzrajongó közönséget” – fogalmazott címében a Hajdú-Bihari Napló. Végső Zoltán, az Élet és Irodalom kritikusa a debrecenit részesítette előnyben az ugyanakkor megrendezett budapesti fesztivállal szemben; beszámolója kisebbfajta polémiát váltott ki az egybeesésről a hetilapban.

A dél hangjai

Az első év nem hozott áttörést a látogatottságban, de a blues-est sikere bátorítást adott a folytatásra. A következő fesztiválok előkészítésére 2004 tavaszán New Orleansba és Chicagóba utaztam. Előzetesen felvettem a kapcsolatot a polgármesteri hivatalok zenei referenseivel. New Orleansban Scott Aiges azt javasolta, hogy utamat áprilisra, a Francia Negyed fesztiváljára időzítsem, ahol minden szóba jöhető muzsikus fellép. Csatlakoztam egy idegenforgalmi újságírókból álló csoporthoz, akikkel esténként hamisítatlan helyi klubokat kerestünk fel. Beugrottunk a város zenei nevezetességének tartott Kermit Ruffins törzshelyére is, ahol két szóló között maga a trombitás segédkezett a barbecue készítésében.

New Orleans-i örömzene

New Orleans a jazz bölcsőjeként vált világszerte ismertté, de a színes etnikumú és kultúrájú, négyszázezres város sokféle zene otthona. Költségvetési keretünket szem előtt tartva négy együttesre esett a választás. Mivel a fehér dixieland Európában is honos, a fekete hagyományok és játékmód bemutatását tartottuk szem előtt. Így a bluest Little Freddie King együttese, a tradicionális jazzt dr. Michael White klarinétos kvartettje, a szvinget Kermit Ruffins és csapata, a modern main streamet a szintén trombitás Irvin Mayfield kvintettje képviselte. Jonathan Ferrara galériással helyi kortárs festőművészek kiállításában állapodtam meg. New Orleansnak ilyen koncentráltan még nem volt alkalma megjelenni a nagyvilágban. A hazai mezőnyből többek között a Dresch Kvartett, a Vasvári String Trió, a Tin-Tin Kvintett kapott meghívást.

Úgy döntöttünk, hogy a fesztivált közelebb visszük a közönséghez, kitelepülünk a szabadba, és – mivel a jegybevétel a költségek kisebbik hányadát tette ki – ingyenessé tesszük a koncerteket. Erre a nagyerdei Békás-tó látszott alkalmas helyszínnek. Számításunk bevált: a célirányosan érkezőkön kívül sok járókelő megállt a zene hangjaira. Igazi népünnepéllyé avattuk a jazzznapokat, a zenét a társasági élet örömeivel ötvöztük. A színes bőrű zenekarok játéka az autentikusság élményét nyújtotta, a gasztronómiai sátorban a louisianai konyha jellegzetes ételeit, a jambalaját és a gumbot lehetett megkóstolni, a Kortárs Galériában tíz képzőművész alkotásait, a Mű-Terem galériában a neves jazzfotós, Herman Leonard portréit állítottuk ki.

Utóbbi megnyitóján Irvin Mayfield is megjelent. A fiatal trombitás nemcsak muzsikusként, hanem városa kulturális követeként érkezett Debrecenbe. Kermittel  együtt bejelentkezett a Városházán, ahol Kósa Lajos polgármesternek és nekem a New Orleans tiszteletbeli polgára címet nyújtotta át. Én még a New Orleans polgármestere által a nevemre kiállított  díszes oklevelet is átvehettem, amely különleges eseménnyé nyilvánította a város zenéjét és kultúráját bemutató jazznapokat. S hogy mindez ne történjen zene nélkül, a vendégek tiszteletünkre megfújták magukkal hozott trombitájukat.

A Hangfogó klubban tartott örtömzenélések újra nagy, együttes élményeket hoztak. A pódiumon egymás mellett álltak, és a blues-ban közös nevezőre találtak az önfeledten muzsikáló New Orleans-i zenészek, akik otthon soha nem játszanak együtt. Valami történt, aminek híre az országos lapok figyelmét is felkeltette. 

Dr. Michael White

Dr. Michael White vasárnap a Debreceni Dixieland Jazz Band matinéján is fellépett. Este lakásomon összejövetelre hívtam meg néhány muzsikus és jazzbarát társaságában. Remekül érezte magát köztünk, éjfélkor csak azért távozott, mert hajnali háromkor indult vele a fuvar a repülőtérre. Ennek is része lehetett abban, hogy a híres New Orleans Jazz And Heritage Festival tradicionális programjának művészeti vezetőjeként fellépésre hívta meg a debrecenieket a következő évben. Óriási élményt szerzett ezzel a zenekartagjainak, akik eladdig egyetlen magyar közreműködőkként – ottani tiszteletbeli konzulunk, Gergátz István beszámolója szerint – nagy sikert arattak a jazz szülővárosában. A kapcsolat ezzel nem szakadt meg, az újonnan  szerveződött Debreceni Nemzetközi Művésztelepre az egyik New Orleans-i képzőművészt is meghívtuk.

Mindez a Katrina hurrikán előtt történt. A következő évben megemlékeztünk a várost sújtó természeti csapásról. Az amerikai nagykövet levélben küldött, a nyitó napon felolvasott üzenetében elismerő szavakkal méltatta a kapcsolatot. Ősszel debreceni együttesek részvételével jótékonysági hangversenyt rendeztünk, amelynek bevételét átutaltuk a New Orleans-i muzsikusokat segítő alapba.

Tópartról tópartra

Chicago az 1920-as, majd az 1960-as években is kiemelkedő szerepet játszott a jazz történetében. Először a New Orleansból északra települt fekete muzsikusok szinkópált zenéje hódította meg a közönséget, majd a város több évtizeddel később az avantgárd melegágyaként újító szellemű muzsikusok gyűjtőhelye lett. Ezek a hagyományok a mai napig megtermékenyítően hatnak a helyi zenei életre.

A kétszázezres Debrecen nincs egy súlycsoportban a hétmilliós Chicagóval, a városházán Barry Dolins, a kulturális központban Michael Orlove mégis örömmel fogadta a bemutatkozás lehetőségét. Azt tanácsolták, hogy minden korszakból válasszunk mintát. Így került a programba a blues (John Primer gitáros és csapata), a városhoz szintén köthető boogie-woogie (szólóban Erwin Helfer zongorista), a modern mainstream (Patricia Barber énekes-zongorista kvartettje), az avantgárd (Ernest Dawkins kvintettje), és az újabb nemzedék (a fafúvóshangszerek mestere, Ken Vandermark Bridge 61 együttese). Utóbbit meg is hallgattam törzshelyén, az alternatív zenéknek helyet adó Empty Bottle klubban. A kis létszámú, avatott közönség előtt adott energiákksl teli  koncertjük végén odaléptem hozzá. Még nem hallott Debrecenről, de szeret Európába utazni, úgyhogy készséggel elfogadta a meghívást.

Patricia Barber

Magyar segítőm is akadt: a kereskedelmi kirendeltségen dolgozó, Debrecenből elszármazott Sütő Mónika úszóbajnok vállalta, hogy haza küldi a Lauren Deutsch és Marc Pokempner fotóművészek képeiből válogatott kiállítási anyagot – mint utólag kiderült, a saját költségén. Felvettem a kapcsolatot korábbról ismert tiszteletbeli konzulunkkal, Kaarina Konkenalustával is, aki finnként, a vállalatvezetők klubjának elnökeként képviselte Magyarországot a Nagy-tavak-partján. Magával vitt a város éves diplomáciai fogadására is, ahol bemutatott Richard M. Daley polgármesternek. 1989-ben a páneurópai piknik egyik szervezőjeként bontottam a vasfüggönyt, amelynek egy darabját díszdobozban átnyújtottam a városvezetőnek. Meglepte a gesztus, utóbb meleg hangú levélben köszönte meg a történelmi eseményre emlékeztető ajándékot.

Az időjárás ezúttal – ezt is tanulságként nyugtáztuk – csak részben kedvezett a szabadtéri koncerteknek. Szeptember végére hűvössé váltak az esték, a vasárnapi matinét pedig majdnem elmosta az eső. A nyitó napon még semmi nem zavarta az elektromos gitáron játszó Primert, aki úgy csapott a húrokba, hogy visszhangzott tőle a környék. A fő attrakció, a zongora mögött helyet foglaló Patricia Barber – őt egyik debreceni rajongója hozta el Ferihegyrről saját autójával, hogy útközben beszélgethessen vele – letette szokásos konyakos poharát a hangszer mellé, fázósan összedörzsölte kezeit, majd nagy ovációval fogadott koncerttel tette emlékezetessé az estét.

Az avantgárd jazz egyetemes hatású intézményét, az Association for the Advancement of Creative Music (AACM) – magyarul a Kreatív Zene Fejlődését Támogató Egyesülés – elnevezésű csoportosulást 1965-ben kísérletező muzsikusok hozták létre. Ma is működő alkotóműhely, produceri iroda és oktatási központ egyben. Aktuális elnökének neve 2005-ben kevéssé volt ismert nálunk, de amikor a színes afrikai ruhákba öltözött Ernest Dawkins és New Horizon Ensemble együttese a színpadra lépett, majd a közönség üdvrivalgásától kísérve körbe masírozott a téren, eloszlott minden félelmünk az elvontabb zene fogadtatását illetően. Hasonló aggodalmakkal néztünk Vandermark és a Bridge 61 fellépése elé, de újfent bebizonyosodott, hogy élőben a mégoly kemény és bonyolult zene is képes megszólítani a hallgatóságot.

Ken Vandermark

Ezen a fesztiválon a város – a rendezvény történetében először – önálló mű komponálására adott megbízást. A helyi jazzélet jeles személyisége, Zakar Zoltán A sziget meséi című nagyzenekari szvitjét a hajdúböszörményi Jazzmelon Big Band szólaltatta meg vendégszólisták, köztük Szakcsi Lakatos Béla közreműködésével. A város a mű kiadását is elősegítette. Rajtuk kívül Grencsó István, Oláh Szabolcs, a Binder-Borbély duó és a Németh Gábor Project is fellépett a fesztiválon. 

A Gramofon munkatársa, Szigeti Péter így összegezte a látottakat: „A magyarországi jazzélet olykor viharos, olykor csendesebb hullámverésének legsikeresebb túlélője, a harminchárom éve megszakítás nélkül működő Debreceni Jazznapok ismét a csúcson… A nagy számú közönség ugyanúgy kíváncsi volt a fúziós zenére, mint a dixielandre, a free jazzre, big bandre vagy a mainstream jazzre.” Vagy ahogy Jávorszky Béla Szilárd, a Népszabadság munkatársa megállapította beszámolójában: „Hosszú idő után újra  ügy lett a jazz  Debrecenben”.

A Nagy Alma színei

A kultúra finanszírozását érintő központi megszorítások miatt 2006-ban a fesztivál költségeit túlnyomó részben a városnak kellett állnia. Már korábban felmerült, és a polgármesteri hivatal részéről hangsúlyosan megfogalmazódott a bevétel növelése, amit az új Kölcsey központ hasznosításának igénye is nyomatékosított. Kompromisszum született: a széles közönségnek szóló, ingyenes programok a Nagyerdőn maradtak, míg az exkluzív, elmélyült figyelmet kívánó, belépődíjas koncertek zárt térbe (Lovarda, Kölcsey) kerültek. A váltás megmutatta a belépődíjas jazz közönségvonzásának korlátait: míg a Békás-tóhoz ezrek látogattak ki, a Kölcsey 750 fős nagytermébe jó félháznyi érdeklődő váltott jegyet. Ezt a későbbi években sem sikerült sokkal feljebb tornázni.  

New Yorkba nem szükséges a jazzért elzarándokolni, a legtöbb vezető muzsikus ott él, vagy odakötődik, és hanghordozón bármikor házhoz jön. Ez már másik liga; sztárok, akik a helyi klubokban esténként száz dollárért játszanak, az európai fesztiválokon ezrekért lépnek fel. Egyfajta bűvészmutatvány olyan húzó neveket találni, akik elérhetőek, megfizethetőek, ráérnek, és egy fellépésért hajlandóak átkelni az óceánon.

Az ügynökségekkel folytatott számtalan levélváltás, telefonálás és alkudozás után összeállt a lista, mígnem az utolsó pillanatban felbomlott az egykor Miles Davis zenekarában játszó Sonny Fortune szaxofonos és a John Coltrane partnereként híressé vált Rashied Ali dobos kettőse: utóbbi lemondta a fellépést. Itthoni pótlásként a magas amerikai képzésben részesült Oláh „Tzumo” Árpád zongorista és triója vállalta a beugrást, és mintha ősidők óta együtt játszottak volna a szaxofonossal, remek koncerttel mentették meg az estét.

Gyarmati Zoltán, Eric Alxander, Fazkas Csaba, Zakar Zoltán

Az avatottak is csak hírből ismerték a feltörekvő John Hollenbeck ütőhangszeres-zeneszerző nevét, aki a jazz, a rock és a világzene elemeit szintetizáló Claudia Quintet élén érkezett Debrecenbe. A bársonyos hangú Kevin Mahogany énekest a Budapest Jazz Orchestra kísérte kiválóan. A Groove Collective lendületes jazz-funkkal hozta mozgásba a lábakat. A virtuóz Eric Alexander szaxofonos és csapata megmutatta, milyen a modern mainstream jazz, ha anyanyelvi szinten beszélik. A nagy stílusteremtők oldalán pallérozódott, a jazz-zongorázás professzorának tartott Cedar Walton klasszikus triófelállásban első magyarországi koncertjét adta Debrecenben. Mindehhez Révész Tamás fotóművésznek a nagyváros életét bemutató, 62 képből álló New York című kiállítása adta a vizuális keretet. Kitettek magukért a hazai muzsikusok, a Kaltenecker Trió, a Kőszegi Imre Percussion Orchestra, a Nagy János Trió, Szőke Nikoletta, és bemutatkoztak a Magyar Rádió jazzhegedűs tehetségkutató versenyének győztesei is.

Utóhang

Adódik a kérdés: hogyan sikerült egy nagy múltú, ám halódó rendezvényt sok év után ismét emelkedő pályára állítani? A szándék kevés lett volna a megújuláshoz, ha nem sikerül jelentős anyagi erőforrásokat és szakmai hátteret biztosítani hozzá. Ezek együttállása tette lehetővé az újdonság erejével ható, szélesebb közönség érdeklődését is felkeltő tematikus, részben ingyenes programsorozat megvalósítását. Amivel lezárult egy korszak, 2006-tól a személyi változások és a fenntartói szempontok módosulása miatt hátrébb sorolódott a fesztivál, költségvetése folyamatosan zsugorodott, ami – visszatérő képlet – a színvonal és a látogatottság csökkenéséhez vezetett. A rendezők a kiutat végül a gasztronómia és a zene házasításában, az agonizáló jazznapok és a népszerű borkarnevál összevonásában találták meg. Az újszülött 2015-ben Debreceni Bor- és Jazznapok néven belépődíjas, látványos hétvégi rendezvényként vette birtokba a Békás-tó kerítéssel elkülönített környékét.

(Gramofon, 2026 Tavasz)