Muzsikusok és mások

Márton Attila: Jazzikonok és társutasok

 A kor nem érdem, a teljesítmény igen. Márton Attila, a magyar jazz-szakírók doyenje újabb könyvében a Gramofonban megjelent írásait gyűjtötte össze.

Van internet, van korábban elképzelhetetlen mennyiségű információ, mégis, a könyv, mint a kőtáblák, más minőséget ad a napi vagy alkalmi kiadványokban megjelent közléseknek. A jazz irodalma a történeti munkáktól a monográfiákon át a tanulmánykötetekig és fotóalbumokig terjed, érthetően elsősorban az angolszász világ nyelvén. Már itthon sem szűkölködünk forrásokban, és most kezünkben egy újabb könyv. Márton Attila két-három- négy oldalas írásait vagy olvastuk, vagy nem annak idején. Ő és a kiadó úgy gondolták, méltóak arra, hogy kötetbe szerkesztve is eljussanak az olvasókhoz. Jól tették. Nem szaktudományos munka született, nincsenek benne hivatkozások, de igazságtalanul kérnénk számon a források megjelölését a szerzőtől, aki hosszú életét a jazz iránti vonzalom jegyében élte. Ilyen hozzáállás nélkül, állapítsuk meg, szegényebb volna az amerikai eredetű zene magyarországi irodalma.

Saját helyét egy korábbi kötetében szerényen kijelölte: hivatásos jazzrajongónak nevezte magát. Kicsi ez a közeg, ismerjük egymást, legalábbis tudunk arról, ami ebben a körben történik, de nincs köztünk olyan, aki ennyire a „szeretett zene” iránti elkötelezettségnek szentelte életét. Ami, tegyük hozzá, érdemtelen volna a figyelemre, ha nem társulna páratlanul gazdag ismerettel és szakértelemmel. Külsősként – mérnökként, külkereskedőként – kötelezte el magát a ritmikus improvizatív zene mellett, amiről a könyv utószavában meg is emlékezik. Ma már, amikor mindenhez akadálytalanul hozzáférhetünk, csak becsülni lehet annak értékét, hogy ez a vonzalom annak idején, az 1950-es években nem kedvtelés, hanem olyan vállalás volt, ami akár egzisztenciális kockázatokkal járt.

Az újabb opus a harsány borítótól eltekintve kifejezetten szép, artisztikus tipográfiával fogja egybe a tematikus rendben sorakozó írásokat. Az első, bővebb részben a jazz nagyjainak több esetben évfordulóhoz kötődő életrajzai, portréi olvashatók. Nem könnyű feladat sok évtizedes életműveket néhány oldalba sűríteni, a legfontosabb mozzanatokat felsorolni, a jellemző vonásokat kiemelni, de Márton Attila biztos kézzel vezeti be az olvasót a tizenkilenc választott zenész világába. Vannak köztük a szélesebb közönség számára is ismert nevek, mint Louis Armstrong, Dave Brubeck, Miles Davis, Joe Zawinul, de akadnak úgymond inkább a szakma által becsült muzsikusok, mint Stan Kenton, Chico Hamilton, Roy Haynes vagy Joe Murányi.

Aki jazztörténetre vár a könyv olvasásakor, ne itt kezdje. Egyedi muzsikusportrékat kapunk, amelyek mögött a kor is megjelenik. Márton Attila nem az újkeletű, a jazz társadalmi meghatározottságát különböző, elsősorban szociológia szempontból vizsgáló tudományos szempontok szerint közelít tárgyához: személyiségeket és az általuk képviselt zenéket jeleníti meg. Utóbbiakat több zenei elemzéssel is megvilágíthatná. Kár, hogy az életrajzokba tévedések csúsznak, például Pat Metheny Rejoicing című lemezén nem játszik Ornette Coleman, Miles Davis Birth of the Cool lemezének felvételei nem a közölt időpontban készültek. A trombitás 1950-es évekbeli kvintettje hangsúlyosabban volt jelen a jazz történetében, Jimmy Smith esetében pedig szót érdemelt volna a Hammond orgonának a fekete templomi gyülekezetekben betöltött szerepe és a soul jazz kialakulása – de mindez nem csökkenti az alapvető jártasságról tanúskodó életrajzok érvényességét.

 A következő, a jazz és a társművészetek – a film, a képzőművészet, az irodalom – kapcsolatát vizsgáló fejezet rengeteg, részben tudott, részben új közlésként ható információval gyarapítja az olvasó ismereteit. Kiviláglik belőlük, hogy a jazz már a kezdetektől sem volt elszigetelt zenei irányzat, Amerikában sokrétű kapcsolata alakult ki a társművészetekkel. Nem elhanyagolható, sőt megvilágítandó a magyar kulturális életben betöltött szerepe – amihez a könyv hiánypótló adalékokkal járul hozzá. A film esetében a szerző tágabban értelmezi a jazz fogalmát, amennyiben – Simon Géza Gábor jazztörténészhez hasonlóan – a két világháború között készült mozgóképek zenéjét is számításba veszi. A felsorolásban kiemelt figyelmet kap a modern magyar filmművészethez megannyi zenével hozzájáruló Vukán György, de részletesebb taglalást érdemelt volna az ugyancsak korszakos filmek zenéjét szerző Gonda János tevékenysége is. Gyémánt László és más képzőművészek munkáinak említése a jazz és a festőművészet általuk gyakorolt, a külső megfigyelő előtt rejtett improvizatív rokonságára világít rá revelatív módon.  

A könyvet záró és a címet indokló egység olyan „társutas” személyiségek arcképét rajzolja meg, akik meghatározó befolyással bírtak a jazz történetére. Impresszáriók, mint Norman Granz, Leonard Feather, a rádiós műsorvezető, Willis Conover, valamint a jazz úttörő muzsikusait támogató, Rotschild-származék Pannonica De Koenigswarter portréja az amerikai zenei világ hátterét is megvilágítja. Különösen érdekesek és informatívak az Amerika Hangja képviseletében Magyarországon is többször járt Conoverről írt, részben személyes érintettségű sorok. Egyáltalán, az írások érdeme, hogy ahol lehet, említést tesz a muzsikusok és személyek magyarországi vonatkozásairól, kapcsolatot teremtve ezzel az amerikai és magyar jazzélet között. Azokhoz szól, akik valamennyire tájékozottak a jazz világában, a nevek  mellett ugyanis nem tünteti fel hangszerüket. 

Az ismeretek tárházát nyújtó könyv érdemeinek méltatása mellett nem hagyhatók említés nélkül az olvasása közben felmerült kritikus észrevételek: a szöveg nyelvhasználat és nyelvhelyesség szempontjából alaposabb gondozásra szorult volna. A Gramofon folyóirat a bekezdéseket sorközzel különíti el, de a könyv nem ezt a gyakorlatot követi. A mondatok így gyakran egymásba folynak, olykor értelemzavaróan egész oldal tesznek ki. A tagolás megkönnyítette volna a szöveg értelmezését.

(Márton Attila: Jazzikonok és társutasok. Gramofon Könyvek, 2026. Ára: 4990 forint.)

(Gramofon, 2026 Tavasz)