A jazz rejtőzködő professzora

Életrajzi regény állít emléket a hazai jazz meghatározó szereplőjének. Szántó T. Gábor A jazzprofesszor című könyve a modern magyar jazz fejlődéstörténetébe ágyazva Gonda János életének és személyiségének eddig ismeretlen vonásait tárja az olvasó elé.

Műfaját tekintve nem unikum, de nem is általános: A jazzprofesszor fiktív elemekkel dúsított, idősíkokat váltogató kulcsregény valós szereplőkkel. A megírását szorgalmazó Gonda Péter hagyományos zenei monográfia helyett ezt a formát vélte alkalmasnak apja munkásságának és lelkivilágának bemutatására. A szerző kiterjedt anyaggyűjtést folytatott, sok érintettel, kollégával beszélt, elmélyedt a családi legendáriumban, tanulmányozta a szakirodalmat, és nagy beleérző képességgel rajzolta meg a nemzetközi jazzéletben is számon tartott muzsikus portréját.

A kiindulópont 1999, az év, amikor nyugdíjba vonul és feladat nélkül marad az életét a munkának szentelő, az öregedés tényével szembesülő 67 éves professzor. A céltalanná váló napokban felidéződnek fél évszázados pályájának fontosabb évei: a Zeneakadémia, a jazztanszak és a jazz-szövetség létrehozása, könyvek publikálása, a komponálás, a rádiós, televíziós és nemzetközi szereplések, lemezek készítése; a jazz magyarországi elfogadtatásáért és meghonosításáért tett erőfeszítései. És, mindenekelőtt, magánélete. Amelynek révén olyan személyiségkép bontakozik ki az olvasó előtt, amiről Gonda János életében keveseknek lehetett tudomása.

A gazdag, katolizált zsidó családban született, németül nevelkedett, családjában Hansinak nevezett kisfiú zenei tehetsége korán kitűnt. Zongorázni tanult, és már gyermekként felfedezte, hogy a darabok elfeledett részeit képes improvizációval átkötni. Ez vezette el a jazzhez, a rögtönzés felszabadító érzésében talált önmagára, miközben klasszikuszenei tanulmányai folytán a kötöttségek, választott műfaja miatt a spontán alkotás kettősségében őrlődött.

Az Improvizációk életre, halálra alcímű könyv azzal a szándékkal íródott, hogy a világ elé tárja a tanáros külső mögé bújt művész valódi énjét: a kifelé zárkózott, hűvösen tárgyilagos, belül örökösen vívódó, önértékelési zavarokkal küzdő, közvetlen kapcsolatteremtésre és „rendes” családi életre képtelen, munkájába temetkező muzsikus magatartásának rejtett rugóit. Azokat a külső és belső okokat, amelyek a könyv szerint megakadályozták a művészi kiteljesedésésben; a folyamatos önkontrollt, ami megfosztotta attól a felszabadult könnyedségtől, amellyel más jazzmuzsikusok, mindenekelőtt az etalonnak tekintett feketék és cigányok játsszák és élik ezt a zenét.

A négyszáz oldalas, szépírói erényeket mutató, olvasmányos szöveget visszatérő cselekményszálak szövik át. Ilyen a főszereplő családi élete, az anyai ágú felmenők pszichés terheltsége, amelynek örökölhetőségétől egész életében rettegett. Ilyen a disszidálási kísérlete miatt rá kiszabott egyéves börtönbüntetés. Ilyen marakodásokkal teli, zsákutcába torkolló házassága második feleségével. Ilyen a fél évszázadon át tartó perlekedő kapcsolata és levelezése Ausztráliába emigrált apjával és bátyjával. Ilyen a fellépéseket eredményező, bátyja idegösszeomlása miatt mégis felzaklató ausztráliai útja.

Az alkotómunka és a közéleti tevékenysége mögött meghúzódó, azt befolyásoló magánszféra eseményeinek és lélektani motívumainak ábrázolása, nyilvánvalóan a szerző affinitása miatt, terjedelmében és írói megformáltságában is plasztikusabb a (jazz)történeti vonatkozásoknál. A főbb témák azonban olykor túlírva, túlmagyarázva, mantraszerűen ismétlődnek, mintha a szerző nem csak belebújt, hanem bele is gabalyodott volna a főhős megfejteni kívánt lelkivilágába.

A könyv hangsúlyos vonulata a második világháború alatt bujkálásra kényszerült család szenvedéstörténete. Az üldözöttség, a szorongás emlékei át- meg átszövik a főhős emlékezetét. Gonda János életének ez lehetséges értelmezési kerete, amely, hogy így modjuk, illeszkedik a „zsidó narratívába”, ha nem mondana ellent ennek az, hogy az 1944-es trauma – bujkálás, menekülés – „élményét” leszámítva a külvilág számára érzékelhetően sem származása, sem vallása nem foglalkoztatta a konszolidált polgári életmódot folytató muzsikust. Így csak feltételezhetjük, hogy ha előjött is benne, inkább időnként előtűnő, szorongató emlékképként, semmint napi fenyegetettségként őrződhetett meg tudatában. Mintha ez az ismétlődő szál nagyobb helyet foglalna el az író képzeletében, mint a főszereplő életében, sorsának alakulásában.

Gonda János személyiségének kimerítő részletességgel ábrázolt vonása a nőkhöz, ahogy írva van, a nagy, telt nőkhöz való vonzódása, a szexualitás és az érzékiség nyers, cselekvésképző szerepe. Ez olyan intim szféra, amiről sokan nem szívesen beszélnek és olvasnak. Meglehet, valóban úgy történtek a dolgok, hogy lépéseit gyakran az ösztönök kiélése vezette, de meghökkentő, sőt mellbevágó a tudós professzort, a mindig mértéktartóan viselkedő úriembert ilyen megvilágításban látni. Még ha ebbéli irányultsága olykor csak a feszültség oldását szolgálta is, kétséges, hogy a túlfűtött érzékiség nyílt taglalása használ a muzsikusról kialakult képzeteknek.

Hasonló érzések támadhatnak az olvasóban a zenei és szellemi ellenpólusként láttatott Szabados Györggyel foglalkozó bekezdésekben. A magyar avantgárd (jazz)zene úttörője valamiféle tudatalatti szembenállás, alig leplezett ellenérzés jegyében kap helyet a szövegben, amely a jazzidiómán belül pozícionálja a zongoristát, holott ő sohasem nevezte magát jazzmuzsikusnak. Kérdéses, hogy a Szabados zenei irányultságának és gondolatvilágának felületes ismeretéből adódó félreértelmezések és téves minősítések (pl. a káoszra történő utalások) valóban első avatott méltatójától, Gondától származnak-e. Jóllehet a magyar zeneiséghez szorosabban kötődő utat választott, Szabados becsülte a hiteles, őszinte jazzt; baja az utánzókkal, a haknizó muzsikusokkal és az üzleties előadási gyakorlattal volt – mint egyébként Gondának is. Ők sohasem rivalizáltak nyilvánosan, hiszen nem egy hajóban eveztek. De voltak közös pontjaik: mindketten a szabadságot keresték a jazzben; míg Szabados kategóriák fölötti zenében találta meg azt, Gonda a szorosabban vett szakmai ismérveket tartotta szem előtt, a maga nézőpontjából okkal. E tekintetben irreleváns az urbánus-népies dichotómia alapján megítélni tevékenységüket.

A regény értelemszerűen nem vállalkozik a főhős zenei munkásságának értékelésére, de a még a szakmabeliek számára is érzékletes leírását adja a jazzjáték semmihez nem hasonlítható, szárnyaló élményének. Gonda személyes zenei kapcsolatai közül bővebben szól a műfaj iránt szintén elkötelezett Pernye András zenetudóshoz, a lelki társként megismert Bill Evans amerikai zongoristához, a hasonló habitusú Szabó István filmrendezőhöz és az egyetlen bensőséges barátnak nevezett, székely Köllő Miklós pantmomimeshez fűződő kapcsolatáról, az utóbbiaknak írt film- és színpadi zenékról. A muzsikus kevés önálló lemeze közül a Sámánének című 1975-ös opuszt méltatja kiemelten, mint – önmaga által is elismert – főművét, amelyben korlátok nélkül fejezte ki magát, s amit később sem megismételni, sem felülmúlni nem tudott. Valóban, a szibériai népköltészetből kiinduló, népzenei forrásokból is merítő, a free jazz eszköztárát is használó album a rövid életű szextett kivételes, méltánytalanul kevésszer emlegetett alkotása.

Gonda életművének zenei vonulata a nyilvánosságban kétségtelenül háttérbe szorult a jazz magyarországi megismertetésében, integrációjában vállalt tudományos, oktatási és közéleti szerepvállalásának fényében. Nehéz megítélni, hogy sokszálú életútjában mennyi volt a tudatosság és mennyi a helyzet és a kényszer szülte feladatvállalás. Ha művészi értelemben önmagával elégedetlen maradt is, az áldozatokért – saját muzsikusi céljainak háttérbe szorulásáért, a torzóban maradt kompozíciós tervekért – elégtételt szolgáltathatott neki a tudat, hogy neve egybeforrt a jazz magyarországi térnyerésével, amiben kezdeményező, meghatározó szerepet vállalt. De, mint a könyv rávilágít, nem szolgáltatott.

Személyiség-jellem-alkotás viszonya a művészetek történetének örök, ellentmondásos témája. Mindenki cipel magával terheket, vannak, akik démonokkal viaskodnak – kérdés, hogy mindennek ellenére – vagy éppen azért – mi születik belőle. A fenntartások nem fedhetik el A jazzprofesszor értékeit; azt, hogy ilyen mélyreható, a kort és emberét árnyaltan bemutató, új információkkal szolgáló, egyedi műfajú könyv még nem született magyar jazzmuzsikusról. Olyan életregényt köszönhetünk a szerzőnek, amely mindenkihez másként szól. A főszereplővel közelebbi kapcsolatban állt zenészek elhelyezhetik magukat az általuk is megélt eseményekben, és magyarázatot kaphatnak a személyesen fel nem tett, ezért megválaszolatlan kérdéseikre. Másként vehetik kezükbe a kötetet a jazz- és könyvbarátok, akik talán megütköznek a tudós élveboncolásán, netán képrombolásnak tarthatják a munkáiból ismert tudós muzsikus bonyolult belső világának feltárását.

Igen, ha ez a könyv a Gonda János önvallomása, őszinte kitárulkozása volna – amitől fia minden biztatása ellenére elzárkózott –, akkor, autentikusság okán, tudomásul kellene vennünk, hogy így látta és kívánta láttatni magát a világnak. De mivel itt utólagosan, tárgyiasított formában egy külső elbeszélő (az író) szavaival, egyfajta pszichoanalitikus, elemző folyamat révén tárulnak fel jellemének (talán nem véletlenül) titkolt vonásai, adódik a felvetés, hogy alanyként miképpen vélekedne erről a változatról, hozzájárulna-e a könyv ilyen formában történő publikálásához.

E sorok írója, személyes érintettség okán is, megkülönböztetett érdeklődéssel és figyelemmel olvasta Szántó T. Gábor regényét. Szíve szerint annak a pártoló jóindulattal áthatott, olykor szigorú ítéletekben megfogalmazódó szakmai együttműködésben, személyes beszélgetésekben és levelezésben testet öltő viszonynak az emlékét őrizné meg magában, ami a könyv főszereplőjéhez évtizedeken át fűzte. Tenné, de már nem lehetséges: A jazzprofesszor átrajzolta a benne eddig élő képet.

(Gramofon, 2024)