Hot Jazz on Blue Note

Hot, azaz forró. Az amerikai dzsesszben a húszas évektől kezdődően olyan zenei előadás­módot jelöl, amely az uralkodó édeskés tánczenével szemben természetes, belevaló. A negyvenes években újabb jelentéssel gazdagodik a szó: az igazira, az eredetire utal a hamis, a másodlagos ellenében. Ilyen igazi és eredeti volt a swing-korszak formalizálódó és üzleties nagyzenekari játékára válaszképp a hagyományos New Orleans-i és chicagói jazz újjáéledése. Európában ezt dixie-reneszánsznak nevezték, de Amerikában azok nevéhez fűződik ez az irányzat, akik annak idején művelték vagy jól ismerték, csak éppen túlszaladt rajtuk az idő.

Az ötvenes- hatvanas évek hard bop stílusát meghatározó Blue Note lemezcég is hot dzsessz-felvételekkel kezdte pályafutását. Az Amerika dzsessz örökségét számba vevő soro­zat részeként, Hot Jazz on Blue Note címmel most olyan, négy CD-t tartalmazó album került a magyar hanglemezboltokba, amely több mint négyórányi, forrásértékű válogatást kínál az egykori, legendássá vált felvételekből. Az 1940-1955 között rögzített számok többsége fekete szerzőktől eredő blues, menetzene-vagy ragtime-származék, amelyek veretes, swinges ritmus­ban és friss szellemű, közös rögtönzésekben szólalnak meg.

Az előadók között olyan nevek találhatók, mint az éppen ma, május 14-én száz éve szüle­tett Sidney Bechet klarinétos, Edmond Hall és George Lewis klarinétosok, Wild Bill Davison kornétos, Sidney de Paris trombitás, Vic Dickerson harsonás, James P. Johnson és Art Hodes zongoristák. Nekik és társaiknak köszönhető az életteli, vérbő zene, amelynek megismeré­sé­hez Dan Morgenstern, a neves kutató csaknem százoldalnyi történeti és esztétikai kalauza nyújt segítséget. (Blue Note-EMI)

(Hajdu-bihari Napló, 1997)