Kansas City és környéke (KC After Dark, Diana Krall)

Sajátos hely volt Amerika dzsessztérképén Kansas City. A harmincas években, amikor az országot a gazdasági válság és az alkoholtilalom sújtotta, egy Tom Pendergast nevű korrupt demokrata városvezér a marha- és gabonakereskedelemre alapozva fityiszt mutatott a szigorításoknak, és a várost a szórakozás és a zene központjává tette.

Virágzott az éjszakai élet, egymást érték a bárok és a mulatók, a környék földrajzi elszigeteltsége miatt kevésbé érvényesült a faji megkülönböztetés, ami jó táptalajt kínált a dzsessznek. Mindezek következtében a feszes New Orleans-i és chicagói zenével szemben itt oldottabb, kötetlenebb játékmód alakult ki, amelyben nagy szerepet kaptak a hajnalig tartó hangszeres párbajok, a végkimerülésig folyó rögtönzések.

Ezt a hangulatot remekül adta vissza Robert Altman „Kansas City" című filmje, amelynek zenéjét eredeti környezetben, a Hey Hey Clubban rögzítették. Altman idősebb és fiatalabb muzsikusokból nagyszerű gárdát toborzott össze a filmhez, s végül két CD-re való zenei anyag is kikerekedett az összejövetelből, a második, KC After Dark c. album nemrégiben került a magyar üzletekbe. David „Fathead" Newman, Geri Allen, Ron Carter, Victor Lewis, vagy a fiatalok közül Nicholas Payton, Joshua Redman, James Carter, Mark Whitfield neve eleve biztosíték a sikerre, itt azonban többről van szó, mint rekonstruálásról. A közönség buzdításai, bekiabálásai közepette a zenekar és a szólisták szinte megtáltosodnak, s olyan hangulatot teremtenek, amilyen egykor azokat a helyeket jellemezhette, ahol vérbeli dzsesszt játszottak.

Valami mára kiveszett életigenlés, jókedv, lendület és a békebeli örömzenélések felsza-badultsága árad ebből a zenéből, amelyben Newman szenzációs bluesjátéka ugyanúgy helyet kapott, mint Redman és Carter a két nagy előd, Coleman Hawkins és Lester Young vetélkedését idéző, „vérre menő" tenorpárbaja. A KC After Dark egyszerre gyökerezik a harmincas években és a mában: hallgatása nemcsak nagy élvezet, hanem üdítő élmény. (Verve)

Diana Krall nem a Kansas City-i iskola növendéke. Ha valaki ezt nem tudná, a fiatal (és fehér) kanadai énekesnő-zongorista Love Scenes (Szerelmi jelenetek) c. CD-je alapján azonnal rájönne. Az album hetek óta előkelő helyen áll az amerikai eladási listákon, ami azért figyelemre méltó, mert bensőséges hangvételű kamarazenét tartalmaz. Krall ahhoz a formációhoz nyúl, amelyik például Nat King Cole kedvence volt: gitár- és bőgőkísérettel adja elő a dalokat. Ez a lemez nem a dzsessz-pirotechnika példatára, az énekesnő hangterjedelme nem vetekszik Sarah Vaughanéval, személyiségének vonzerejével, mégis aurájába vonja a hallgatót. Szerelem, szeretet, románc, ballada, blues: az ismert témákat és a zenei formákat a visz-szafogott, mégis kifejezésteljes előadásmód ruházza fel egyéni karakterrel.

És még valami: a fanyar irónia, amivel az énekesnő az ezerszer hallott dalokhoz közelít. Krall nem virtuóz, de stílusosan játszó zongorista, partnerei viszont jeles hangszeresek: a rövid szólóival is hiteles képeket festő Russel Malone gitáros és az együttes motorja, a lírai beállítottságú Christian McBride bőgős. Régen hallottunk ilyen szépen, tisztán artikulált és rögzített bőgőszólamokat, mint ezen a lemezen. Az énekhang és a hangszerek egyensúlya harmonikus, a trió csiszolt, kifinomult játéka ihlető hátteret biztosít Krall énekéhez. A zene a hatvanas évek avantgárd dzsessz-muzsikájábn fontos szerepet játszott, újjáéledt Impulse! márkán jelent meg; az ellentétek, úgy látszik, nem taszítják egymást.

(Napi Magyarország, 1998)