Tétre, befutóra (Michael Brecker, Stafano DiBattista)

Vannak kitűnő hangszeresek és vannak nagy zenészek. Michael Brecker elsőrangú hang­sze­res. Hétszeres Grammy-díj-nyertes, a modern dzsessz igazi sztárja, akinek stílusa talán min­denki másnál nagyobb hatást gyakorolt az ifjabb szaxofonosokra. Nearness of You címmel megjelent nyolcadik önálló lemeze műfaját tekintve minden korábbi albumánál egységesebb: kizárólag balladákat tartalmaz. Ugyanakkor kockázatos vállalkozás, mert a lassú tempójú bal­ladák lehántják a muzsikusról a külső hámrétegeket, s a maguk pőreségében mutatják fel a személyiség belső tartalmait. Úgy tetszik, előbb-utóbb mindenkinél véget ér a sturm und drang-korszak, s az energiák tékozló kisülését felváltja az érzelmek csendes izzása.

Brecker „álomcsapatot" toborzott össze a felvételre: a zongoránál Herbie Hancock ül, a gitárt Pat Metheny, a bőgőt Charlie Haden pengeti, a dobokat Jack Dejohnette kezeli, két számban James Taylor énekel. Olyan muzsikusokról van szó, akik gyakran szerepelnek együtt, jól ismerik egymást, az öt egyéniség valódi csapatot alkot.

 Brecker szaxofonhangja domináns, de nem egyeduralkodó: Hancock és Metheny is alaposan kiveszi részét a produkcióból. A több évtizedet átfogó műsorban dzsesszörökzöldek (Berlin, Weill) épp úgy helyet kaptak, mint kortárs szerzők (Hancock, Metheny, Zawinul) dalai, illetve Brecker saját szerzeményei. Bensőséges hangulat, visszafogott, artisztikus előadásmód, kiemelkedő egyéni teljesítmények, vagyis szinte minden adva van ahhoz, hogy nagy zene szülessen. Ehhez egy valami hiányzik: az igazi érintettség, az érzelmi töltés, ami a profizmus magasiskoláját ihletett balladajátékká emelhetné. (Verve)

A világ számos pontján tucat számra élnek remek dzsesszmuzsikusok, ám hangjuk csak ritkán jut el az óceán túlsó partjára. Az olasz Stefano di Battistára Párizsban figyelt fel a neves Blue Note kiadó. Első lemezét még Európában jelentette meg, a második albumát azonban már arra érdemesítette, hogy a dzsessz szülőhazájában, Amerikában is forgalomba hozza. Hogy a ritka lehetőség áttöréshez vezet-e, majd elválik, az ezüstkorongról mindenesetre friss, len­dületes és egyéni hang szól. Di Battista szoprán- és altszaxofonon játszik, előbbin John Coltran, utóbbin Cannonball Adderly és Johnny Hodges hatása érződik. Zeneszerzőként is érdemes a figyelemre, a lemezre került 13 számból tíz a saját, ígéretes dallamformáló képességről tanús­kodó alkotása. Battista partnerei Jacky Terrasson zongorista, Rosario Bonaccorso bőgős, három számban Flavio Boltro trombitás, a nagy attrakció azonban a sűrű poliritmikájáról nevezetes Elvin Jones a dobok mögött. A legendás ütőhangszeres jelenléte klasszissal emeli meg a rit­musszekció teljesítményét, és új magaslatok felé sarkallja a szólistát. Stefano di Battista modern hangvételű, a spontaneitás természetességével áradó zenéje üde jelenség a zenei árucikkek tengerében. (Blue Note)

(Magyar Nemzet, 2001)