Egy híján húsz XIX.
Türelmes sorok a debreceni jazznapokról
ELŐBB A TÉNY. Aggasztóan megcsappant a közönség érdeklődése a 19. debreceni jazzfesztivál iránt: a koncertek többnyire fél házak előtt zajlottak, ami természetesen a hangulatra is rányomta a bélyegét. Néhány éve még visszhangos volt a sportcsarnok, a Bartók terem az ország minden részéből, sőt külföldről érkező jazzkedvelők zajától; ma már aligha rándul görcsbe a demokratikus rendőrség a hosszú hajúak sovány serege láttán. Mi változott meg?
Sokan egyszerűen az inflációt, az anyagi romlást jelölik meg az apály okául, de ennek több minden ellentmondani látszik. Magas jegyárak ide, hosszú utazás oda, az érdemleges produkcióért ma is hajlandók áldozni a fiatalok. Sajnos, a debreceni jamboree az utóbbi években elvesztette a vonzerejét, kínálata már nem hozza tűzbe az igényesebb publikumot. Kis pénz, kis jazz – intézhetnénk el egy kézlegyintéssel az ügyet, ha nem kellene változatlanul hinnünk, hogy nem csupán az anyagiakról van szó. Hanem egyebek között arról, hogy a reprezentatívnak távolról sem nevezhető műsorfüzetecske a második nap került a közönség kezébe, hogy valamirevaló konferálással az egész fesztivál ideje alatt nem rukkolt elő a rendezőség, hogy az utolsó pillanatban is történtek változások a műsortervben, hogy hiába kereste valaki a beharangozó plakátokat az ország más városaiban stb. Falra hányt borsó volt eddig is minden szó, minek szaporítsuk, íme az eredmény.
INTERVALLUM. A nagy fesztiválok rangját a sztárok jelenléte adja meg. Régi tapasztalat ugyanakkor, hogy a nagy nevektől kevésbé várható meglepetés: azt nyújtják, amit várni lehet tőlük. (Az persze általában felsőfok.) Sokszor viszont a kevésbé ismert nevek – mert hajtja őket a bizonyítás kényszere – egészen kitűnő teljesítménnyel hívják fel magukra a figyelmet.
Ezen a fesztiválon ilyennek bizonyult a rádió által létrehozott dán-magyar workshop, Tomsits Rudolf vezetésével. Itt az ideje, hogy feltétlen elismeréssel adózzunk a kiváló zenekarvezető áldozatos munkájának, amellyel évek óta vezényli a hasonló együttműködéseket. Ő a motorja a nemzetközi big bandeknek is, ám ezúttal az itthon szokatlan, mert munkaigényes szextet formáció létrehozásában jeleskedett elsősorban. A tehetséges dán zongorista és szaxofonos partnereként három fiatal magyar muzsikust válogatott be a csapatba, s az eredmény a hatvanas évek Blue Note hangzását idéző, head-arrangemantekre épülő, gondosan meghangszerelt zene lett, amelyben az egyéni teljesítmények ugyanolyan méltánylást érdemelnek, mint a zenekari összjáték.
Úgyszintén figyelmet érdemelt a régi emlékeket ébresztő Kis Rákfogó együttes műsora. Ifj. Szakcsi Lakatos Bélát lehet, hogy nyomasztja édesapja neve, de visszafogott, alkalmazkodó játéka önálló tehetséget sejtetett. A standardeket játszó zenekar aligha indulhatna avantgárd fesztiválon, de ebben a környezetben kellemesen hatott játékuk, mindenekelőtt a tudatosságával brillírozó Héder Imre szaxofonos jóvoltából.
Új szín jelent meg a Super Trióban is Egri János bőgős révén. Nagy lendülettel, igazi elánnal kezdődött a Lakatos Dezsővel kvartetté bővült kitűnő együttes műsora, a fiatal, tüzes bőgős komoly lehetőséget kapott tehetsége bizonyítására. Úgy sejtem, szólói pontatlan intonációi okozták, hogy végül is alábbhagyott a kezdeti dinamizmus, elszállt a varázs a zenéből. Lakatos Dezső azonban ettől függetlenül csúcsformában volt, újfent – saját, modernebb hangvételű kompozíciójában – is igazolta klasszisát.
PARÁDÉ. Ilyenkor persze van sorrend, már csak a nevek alapján is. Nos, Charles Lloyd nevét örömmel írhatjuk le: a sokáig beteg, visszavonultan élő szaxofonos új, aktív korszakában a régi nagy időket idéző produkcióval ajándékozta meg a lelkes közönséget. Lloyd nem forradalmár, nem stiliszta: egyénisége szólal meg hangszerében, sajátos hangzásában. Másnál csak az eklektikus válogatás maradt volna meg emlékezetünkben: átélésével, zenei alázatával ő személyessé tette minden megnyilvánulását.
Másféle, de zenei teljesítményben ezzel egyenértékű volt Csik Gusztáv zongorista és a dán Niels-Henning Oersted Pedersen bőgős duója. Csík virtuozitását már ismerjük, s azt is észrevettük, hogy abban ma már kevesebb az öncélúság. De Pedersen egyenesen fenomenális volt hangszerén. Hallatlan könnyedséggel alkalmazkodott a harmóniai és ritmikai váltásokhoz, s olyan tempójú szólókat produkált két ujjával, ami egy gitárosnak is becsületére vált volna. Személyében az abszolút zenei világszínvonal jelent meg Debrecenben rokonszenves egyszerűséggel, hivalkodásmentes zenei odaadással.
A jó értelemben vett profizmus jellemezte a belga gitáros, Philip Catherine programját is. Rövid, de karakteres kompozíciók, ízléses szólók, remek összjáték – ebben foglalható össze a trió műsora. Catherine tudja, hogy mit akar, s azt következetesen meg is valósítja. Ilyen egyszerű a (profi) siker titka.
Binder Károly ezúttal egy indiai ütőhangszeres társaságában lépett a színre. Sokféle zenei elemet sorakoztató zongorajátékában most lírai énje lett a meghatározó, olykor Keith Jarrett neoromantikus hangulatában, amit hatásosan ellenpontozott Ramesh Shotam dinamikus ütőjátéka.
MUTATÓ. A 19. debreceni jazznapokon közreműködött: a BOP-ART együttes, Vukán György együttese, a Kis Rákfogó együttes, Eugen Gondi triója, a Pege kvartett, a dán-magyar műhely, az eMeR-Ton big band, Charles Lloyd kvartettje, Philip Catherine triója, a KK'UET kvartett, Muck Ferenc és a Crack Orchestra, a Binder-Sotham duó, a Csík-Pedersen duó, a Kamocsa kvartett, valamint a Deák Bill Blues Band, Török Ádám és a Mini, a Debreceni Dixieland Jazz Band, az Orient Dixieland Band, a Budapest Ragtime Band és a Molnár Dixieland Band.
FINÁLÉ. A boldog (?) békeidők utolsó debreceni jazzfesztiváljának tapsolhatott a közönség 1990. július 22-én. A huszadik fesztivál sorsáról már az új önkormányzat dönt – remélhetőleg pozitívan. Addig valószínűleg felmérik: jelenlegi formájában aligha van jövője a seregszemlének. Felülvizsgálatra szorul a fesztivál egész koncepciója, előkészítési, rendezési gyakorlata. A debreceni jazznapok korábban önmaga állította fel saját mércéjét. A múlt kötelez, s ez lehet az egyetlen rendezőelv a jövő találkozói számára.
(Jazzpress, 1990/2)