Nem jellegzetesen német (Eberhard Weber)

 

( "Minden hangot a megfelelő pillanatban")

(Forrás: ECM)

A szőke hajú muzsikus 1940-ben Stuttgartban zenész családban született, mégis önerejéből ta­nult meg csellózni, bőgőzni és zenét szerezni. A hatvanas években a zongorista Wolfgang Dauner együttesében játszott, de hivatásos muzsikussá csak 1972-ben vált. A hetvenes évek­ben Dave Pike, Volker Kriegel, majd Gary Burton zenekaraiban muzsikált. Saját találmá­nyá­val, a hangszer lehetőségeit kibővítő öthúros elektromos bőgővel a hangtechnika vívmányait felhasználva, sokszoros rájátszással, teljes nagyzenekari hangzást képes elérni. A levegős, fel­hangokban és harmóniákban gazdag hangzás, a zsongító melódiák, a pasztellszínek haszná­lata egycsapásra a figyelem középpontjába állította a The Colours of Chloe c. bemutatkozó lemezét.(1974). 1975-ban alapított Colours nevű együttese (Charlie Mariano – szaxofon, nagaswaram, Rainer brüninghaus – billentyűshangszerek, Jon Christensen majd John Mar­shall – dob) nagy népszerűséget vívott ki magának Európában. Több éven át tagja volt a nem­zetközi United Jazz and Rock Ensemble-nek, majd Jan Garbarek együttesének. Az ECM kiadó számtalan lemezén közreműködött. Weber az európai koncertpódiumok legsűrűbben koncer­tező művészei közé tartozik.

  • Az ön neve márkavédjegy a magyarországi jazzkedvelők szemében. Sokan a nyugat­német jazz egyik reprezentánsának tartják. Helytálló ez a vélemény? Mennyiben tekinthető jellegzetesen németnek az ön zenéje?

– Attól tartok, semennyiben. Nem vagyok tipikus nyugatnémet zenész, muzsikám inkább az egyéni ízlésemet tükrözi. Emellett – ahogy mondani szokták – az ECM-istállóhoz tarto­zom, s ezt a zenét nem tartják igazi jazznek. Ez persze attól függ, mit értünk jazz-zenén. Én a klasszikus zene felől érkeztem, azt tanultam a csellón. A jazz-érzést akkor kedveltem meg, amikor hangszert váltottam, és átálltam a nagybőgőre. Minél tapasztaltabb vagyok azonban, annál jobban felismerem, hogy milyen erősen kötődöm a klasszikus zenéhez. Ez nem azt jelenti, hogy visszatérek oda. Legfőbb elképzelésem, hogy olyan zenét hozzak létre, ami a jazzen és a klasszikus zenén alapszik. Azért nem vagyok tipikus nyugatnémet zenész, mert legtöbb kollégám igazi jazzember. Például órákig képesek jam-sessionökön játszani. Nekem ez sohasem ment, eljátszottam egy vagy két számot, élveztem is, de annyi elég volt. Partnereim csodálkoztak, s nem értették meg, hogy engem jobban érdekel a zene eredménye, mint létrehozásának módja.

  • Honnan ez a különbség? A családi háttér, a neveltetés, vagy az alkati sajátosságok motiválják?

– Talán mindegyik. Mindig csodálattal töltenek el a klasszikus kompozíciók, mert ki vannak gondolva, az utolsó nyolcad vagy tizenhatod hangig le vannak írva; egyszerűen tökéletesek. A jazzmuzsikus százezer hangot is megszólaltat az életben, és nem marad fenn belőle semmi. Túl sok a hangjegy, beleértve azokat is, amiket én produkálok. Szeretnék oda eljutni, hogy minden hang a megfelelő pillanatban szólaljon meg. Nem úgy, mint azok a hangfüggönyök, amiket a tipikus jazz-zenészek hoznak létre. Kétségkívül remek szórakozás muzsikálni. De amikor lemez készül, amit ha nem is az örökkévalóságnak, de hosszabb utóéletűnek szánunk, akkor minden hangnak és ütemnek a helyén kell lenni.

  • Ezzel elvben a "tipikus" jazz-zenészek is egyetérthetnének, ha nem ECM-muzsikus szájából hallanák. Az ECM-hangzással szemben gyakran megfogalmazódik a kifogás, hogy túlságosan ezoterikus, kellemességbe oldódik, s így – áttételesen – virtuális valóságot hoz létre, a létezőnél szebbnek láttatja az életet.

– Nem hiszem, hogy a zene a politikai környezetet közvetlenül fejezi ki. Semmilyen művészeti ágnak nem kell tükröznie a napi politika érdekeit. Ki lehet fejezni a közérzetet, lehet nem szeretni a kort, amelyben élünk, az atomfenyegetéssel, a rakétákkal és a többivel. Valószínű, hogy a tudat alatt ez megjelenik a zenében, ezek hatására talán erőteljesebben komponál és játszik az ember. De az is előfordulhat, hogy valakinek annyira elege lesz az adott világból, hogy éppen ellenkezőleg, szép, fínom, magasztos zenét kezd játszani. Az ECM egyenlő Man­fred Eicherrel, akinek ízlését szintén a klasszikus zene határozza meg. Ő is bőgős volt, ha jól tudom, a berlini filharmonikusoknál játszott. Azért indította útjára az ECM lemezcéget, mert ilyesfajta, levegősebb zenét akart piacra dobni. Ha megnézi a katalógust, láthatja, hogy nem érvényes a bírálat, nem igaz, hogy csak melodikus és levegős zenét ad ki, annyiféle kemény és vad felvételt is tartalmaz a lista. Minden lemezcéghez kapcsolódik valami közhelyképzet, így az ECM-hez a “visszhang-zene”, a Pablóhoz a swing stb. Engem is lágy, kifinomult bőgősnek tartanak, pedig nagyon keményen is tudok játszani.

  • Mégsem véletlen, hogy éppen az ECM-hez szerződött.

– Ez igaz. Amikor eljutottam arra a pontra, hogy a saját zenémet játszom, Eicher megkeresett, és felajánlotta a lehetőséget. Akkor még nem kristályosodott ki bennem, hogy milyen zenével debütáljak. Valószínűleg ösztönösen kezdtem azt játszani, amit a legjobban szeretek. Amikor felfedeztem, hogy a közönség is kedveli – megkaptam a nyugatnémet Grammy-díjat –, nagyon meglepődtem, de végül boldogsággal töltött el.

  • A hetvenes években a Colors együttes zenéje feltűnő, új színt hozott a palettára. Azóta azonban eltelt egy évtized, a Colors megszűnt, ön Jan Garbarek együttesének a tagja.

– 1981-ben feloszlattam a zenekart, mert akkor már hét éve játszottunk együtt, és túlságosan nagy megterheléssel járt, hogy mindenért nekem kellett vállalnom a felelősséget. Most könnyebb az életem.

  • Ha nem tartja is magát jellegzetesen német zenésznek, azért feltehetőleg van véleménye hazája jazzéletéről. Milyen stílusok, irányzatok a meghatározóak napjainkban?

– A német jazz nem egységes. Sok muzsikus van, idősebbek és fiatalok is, akik a maguk útját járják. Néhányan együtt haladnak, mint például Albert Mangelsdorff és Wolfgang Dauner. Mások, mint Manfred Schoof, időről időre eltűnnek filmzenét írni. Klaus Doldinger szórakoztató funky zenét játszik a Passport együttessel, és reklámokat készít a televíziónak. Volker Kriegel szintén a rockhoz közelített. Itt vannak aztán a fiatalok, akik még nem alakították ki saját identitásukat. A zongoristák többsége Keith Jarrett hatása alá került. Nem ismerek olyan bőgőst, aki teljesen kiforrott egyéniség volna. Jól bánnak a hangszerrel, jó muzsikusok, de az önálló karaktert még nem látom bennük. A nyugatnémet, pontosabban a fiatal nyugatnémet jazz-zenészek között tehát még mindig hiányoznak az igazi egyéniségek. Az NSZK-ban nincs olyan tényleges jazz-központ, mint amilyen Angliában London, vagy Franciaországban Párizs. Jellegzetes hely Frankfurt, free orientációval. Az igazi free otthona azonban Wuppertal, ahol Peter Brötzmann él. München nagyon konzervatív, ott szinte kizárólag bebopot játszanak. Berlin gyakorlatilag halott, a jazzfesztiválon kívül nem sok minden történik ott.

  • Bár a jelek szerint ez nem igazán az ön asztala, de beszélhetünk-e olyanról, mint német jazz?

– Ez nehéz kérdés. A legtöbb fiatal muzsikus nem német jazzt, hanem – inkább így mondhatnánk – nemzetközi jazzt játszik, visszanyúlva az eredetekhez. Német jazz... ilyen talán soha nem létezett. Mi a francia, mi az angol jazz? A német jazz-zenészek technikailag talán nincsenek az élmezőnyben. Az amerikaiak előrébb tartanak, de ez nem azt jelenti, hogy náluk arányaiban több egyéniség volna. Hétszáz vagy ezer gitáros tanul a bostoni Berklee College of Musicban. Hányan válnak belőlük ismertté?

  • Németország nagy történelmi múlttal és kulturális hagyományokkal rendelkező ország. Ez az örökség sokak számára szinte nyomasztó súlyú, mindenesetre nehéz kitérni a szembesülés elől. Mi ösztönzi a fiatalokat arra, hogy egy teljesen más közegből származó zenei gyakorlattal foglalkozzanak?

– Az európai klasszikus zenéből ehhez semmilyen impulzust nem kapnak. A fiatalok a régi jó jazzt szeretik, az eredeti amerikai felvételeket, no meg a pop vagy rock zenét hall­gatják. Azt kell mondanom, elveszítenek valamit, mert az európai hagyományból jobban lehetne meríteni.

  • Mennyire fogadja el a jazzt a német társadalom? Hol a helye, milyen a státusza, a kifutási esélye?

– Javulóban van, valamivel jobb, mint régen volt. A jó zenészeket ma már elfogadják. Annak előtte feszültség volt a két tábor között, mert a jazzisták úgy tartották, hogy a klasszikus zenészek csak azt tudják eljátszani, amit kotta rögzít; amazok pedig azzal vádolták a jazzeseket, hogy összevissza tülkölnek. Ez a szembenállás mára oldódott, a jazz-zené­szek­nek nem kell rejtőzködniük. A jazzesek legnagyobb problémája most a fellépési lehetőségek hiánya. Az amerikaiak, akik meg odaát nem jutnak rendszeres munkához, elárasztják Európát, s nálunk nincsenek megszorítások a külföldieket illetően. Nekik az NSZK kedvező terep, mert van vagy húsz stabil játszóhely, amit nekünk most az amerikaiak százaival kell megosz­ta­nunk.

  • Ez annak is jele, hogy a jazz ebben az évtizedben globálisan expanzív helyzetbe került.

– Bonyolult szakasz ez a jazz történetében. Az un. ECM-zene, amely jó ideig új iránynak számított, a hetvenes években bontakozott ki. Ma csak a hiányt lehet érzékelni. Minden zene kimerült. A diszkó érdektelen, a rock is túljutott a csúcson. A jazzt, mármint az ECM-jazzt lekörözte a nosztalgia, a régi jó Dexter Gordon-zene, ami nagy divat, de nem új termés. Látnunk kell, hogy zenénk nem ezé a koré. Várni kell addig, amíg az idő ismét megérik a kreatív zenékre. Ma ilyet nem nagyon hallani. Mindenki keresi az új gondolatokat, de ha belefülelünk lemezek százaiba és ezreibe, semmi érdekeset nem találunk. Lehet, hogy ezt nem sportszerű önnek mondanom, aki e... mulatságos függöny mögött él, és nem juthat hozzá ezekhez a felvételekhez, de számomra a piac túltelített. A kritikusok sem fedeznek fel semmit. Nem olyan átütő az ügy, amilyen lenni szokott.

  • S a holnap? Milyennek látja saját kilátásait?

– Egyelőre várok. Megpróbálok türelmes lenni, könnyedre veszem a dolgokat. A Gar­barek együttes valószínűleg megy tovább, egyelőre jól érezzük magunkat együtt. Vállalkozom szólókoncertekre is, ebben látok lehetőségeket, mert össze kell magamat szedni, hogy egy szál bőgővel lekössem a nézőket. Érdekel a filmzene is, valamikor rendezést tanultam, s újabban sokat komponálok. A turnézás már kimerít, az utazás elveszítette a varázsát, a szállodák egy­hangúvá váltak. Kissé elfáradtam, ideje egyet pihenni.

  • Gondolja, hogy ezek a személyes változások nemzedéktársaira is jellemzőek?

– Azok a muzsikusok, akikkel beszélgetni szoktam – legalábbis az idősebbek – mind úgy fogalmaznak, hogy ezt kell csinálnom, meg azt kell csinálnom... Még a United Jazz and Rock Ensemble-ben is akadnának olyan tagok, akik, ha felajánlanának nekik százezer márkát, azt mondanák, igen, abbahagyjuk a játékot, szünetet tartunk, kikapcsolódunk. Ez valószínűleg reakció is a világban történtekre, a politikai csatározásokra. De lehet, hogy egy nap minden megváltozik; nem tolódhat minden állandóan jobbra, amerre a nyugati világ halad. Egyszer be kell következnie a váltásnak.

  • E tekintetben a hetvenes éveket kedvezőbbnek élte meg a jazz számára?

– Egyértelműen. Én 1973-75 táján kerültem a felszínre, annak a korszaknak a hullámai dobtak fel. Ma már nem olyan könnyű, nem kezdeném elölről. Kivel kellene versenyeznem, milyen zenét kellene játszanom? Minden bizonytalan. Ezért jövünk Keletre mindig szívesen, mert itt még érezzük, hogy az emberek mennyire szomjazzák az ilyen zenéket. Ezzel az együttessel egyébként otthon is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert változatlanul nagy közönséget vonzunk, olyanokat, akik valóban szeretik a zenénket. De a legtöbb jazzmu­zsi­kusnak a teljes érdektelenséggel kell szembenéznie. S harminc-negyven ember előtt játszani...

(1986)

(In: A jazz ideje. Osiris, Budapest, 1999)

Ajánlott lemezek

Partnerként: Ralph Towner: Solctice (ECM), 1974

 

Saját:

The Colours of Chloe (ECM), 1973

Yellow Fields (ECM), 1975

Later That Evening (ECM), 1982