Az élet mint bábszínház (Márkus Tibor)

Sok példa akad a jazz és a rock ötvözetére, és bőséggel sorolhatók a klasszikus zene és a jazz társításának esetei is. Ezekből a törekvésekből stílusok (jazz-rock, illetve Third Stream Music) születtek – de a három zenei zsáner egyesítésére eddig alig történt kezdeményezés. Ugyan miért is? A művészeti ágak nem mentesek a hierarchiától, kevés zeneszerző járatos mindegyik világban, és a kategóriák által meghatározott befogadói magatartás sem nagyon tud mit kezdeni az ilyesféle ötvözetekkel. Most mégis akadt egy kísérlet: Márkus Tibor, foglalkozását tekintve jazz-zongorista, Bábszínház címmel nagyszabású produkciót hozott létre, amelyet sorozatként három városban, Szombathelyen, Budapesten és Debrecenben is közönség elé vitt. A színpadi munka a tavaly megjelent CD mozgással és látványelemekkel (háttérvetítés) kibővített változata, amelynek létrehozásában több mint húsz előadó közreműködött.

A szerző három zenekarra írt szvitnek vagy concerto grossonak nevezi művét, és valóban, a két részre osztott színpadon különböző zenekari csoportok szólaltatják meg a partitúrát, miközben a tér közepén M. Kecskés András pantomimes és további három mozgásművész jeleníti meg a zenébe foglalt hangulatokat, karaktereket, üzeneteket. Olyan bábszínház ez, amelyben nincsenek bábok, csak emberek, akik bábuként viselkednek. „Mindnyájan egy bábszínház részesei vagyunk. De nem mindegy, hogy mi irányítjuk a bábukat, mi vagyunk a bábuk, vagy csak egyszerűen a közönség soraiból szemléljük az előadást” – hangzik a zenemű mottója. Igaz. Mint ahogy az sem mindegy, hogy milyen zene szól a szimbolikus vizuális esz­közökkel élő játék során a színpadon. A Bábszínházban a klasszikus zenei, a rock- és a jazz­elemek hol tisztán, hol egymásba olvadva, a tételek jellegének megfelelő arányban jelennek meg. Szentháromságuk a nyitó és a záró tételben egyfajta keretbe foglalja a szerző hitvallását a zene és a művészetek megbonthatatlan egységéről.

Márkus Tibor az archetipikus zenei stílusjegyeket olykor egymásra vonatkoztatva alkal­mazza, olykor kontrasztosan szembesíti egymással, jó arányérzékkel keverve a hatáskeltés eszközeit. Zenén túlmutató, különféle művészeti ágakat, műfajokat ötvöző vállalkozása ko­runk jellemző alkotói iránya, az eklektika manifesztálódása. Hatásosan: a túlnyomórészt fia­talokból álló közönség előbb ugyan az ismeretlennek járó tartózkodással figyelte a fejlemé­nyeket, de aztán fokozatosan ráhangolódott az előadás hullámhosszára, és egyre otthono­sabban érezte magát a történések zenei és koreográfiai pluralizmusában. A Bábszínház ezen az estén sikert aratott, amiben része volt a népes szereplőgárdának, mindenekelőtt Mits Már­ton (furulya, szaxofon), Subicz Gábor (trombita), Mohai Tamás (gitár), Delov Jávor (dob) és Berényi Zsuzsa (hegedű) hangszeres teljesítményének.

Aki pedig tiszta forrásra vágyott, otthon szomját olthatta Liszt Ferenc, Miles Davis vagy Jimi Hendrix felvételeivel.

(Márkus Tibor: Bábszínház. Január 20. Debrecen, Kölcsey Központ)

(Magyar Nemzet, 2009)