Emberfeletti energia (Branford Marsalis)
Wynton nevű öccse, a neokonzervatív jazzirányzat ’80-as években virtuóz trombitásként feltűnt vezéregyénisége ugyan híresebb nála, de apjuk, a New Orleansban nemzedékeket nevelő zongorista őt tartja tehetségesebbnek. Vannak, akik ma is Sting angol popsztár korábbi lemezeinek szaxofonosaként, illetve komolyzenei felvételek szólistájaként ismerik, miközben a tenoron és szpránon játszó Branford Marsalis előadóként, lemezkiadóként és oktatóként a kortárs jazz mértékadó személyiségévé vált. Debreceni koncertjén döbbenetes erejű játékkal lepte meg a közönséget.
A kvartett egy évtizede muzsikál abban a felállásban, amelyben mindössze egy változás történt: Joey Calderazzo zongorista és Eric Revis bőgős mellé Jeff ’Taine’ Watts dobos helyére utóbb a fiatal Justin Faulkner került. A hangszeres tudás csúcsát képviselő, összeszokott csapat legutóbbi, Metamorphosen című lemezének nyitó számával indított olyan fergeteges tempóban, amit lehetetlenségnek látszott fokozni. Aztán Thelonious Monknak, a bebop stílus excentrikus zongorsitájának kevésbé ismert, szögletes dallamvezetésű és ritmikájú, ízekre szedett és mai észjárás szerint újra összerakott szerzeménye megmutatta, hogy zenei ötletekben, egyéni teljesítményben még magasabbra képes emelkedni az együttes. A rendkívüli intenzitással előadott, a free (teljesen szabad) játékmódig eljutó Marsalis- és az újabb Monk-szám közé illesztett két lassú, érzelmes dallamívű, klasszikuszenei reminiszcenciákat ébresztő ballada jelezte, hogy a zenekar nemcsak az egyes számokon belül, hanem az egész műsor felépítésében is mesterien él a feszültségkeltés és -oldás eszközeivel. A ráadásban – talán Magyarország iránti gesztusként – elhangzott Seress Rezső Szomorú vasárnap című, Marsalis egyik korábbi lemezén is szereplő dala, majd jelképesen és valóságosan is visszatérve a gyökerekhez, a St. Louis Blues című klasszikus szerzeménnyel búcsúzott az együttes.
Ha valaki még soha nem járt jazzkoncerten, ezen az estén esszenciaszerűen találkozhatott mindama tulajdonságokkal, amelyek ennek az előadási gyakorlatnak a lényegét adják. Ilyen a spontán, folyamatos alkotásnak tekinthető improvizáció meghatározó szerepe. A témabemutatások és rögtönzések váltakozására épülő hagyományos előadásmóddal szemben Marsalis együttesének játékában az improvizáció a folyamatok szerves következménye, egyben alkotóeleme. Ez a zene a magas szintű hangszertudásra épülő egyéni hozzájárulások és a muzsikusok közötti párbeszéd révén nyeri el kiteljesedett formáját. A kompozíció csak vázként szolgált, a zenészek egymásból építkezve, szinte telepatikus sugárzással kapcsolódtak egymáshoz. A zene kovásza a ritmus John Coltrane 60-as évekbeli, határokat feszegető kvartettjének játékmódjához hasonló felfogása volt, amely kiemelte kísérő funkciójából, és a folyamatok aktív részesévé, sőt alakítójává tette az ütőhangszereket. A dobok vulkánműködést idéző pulzálásai, a zongora feszültségtől izzó, perkusszív futamai, a bőgő keményen ritmizált menetei, a tenorszaxofon áradó hangzuhatagai olyan dinamikus egységben összegződtek, ami valósággal székéhez szegezte a hallgatóságot.
Nem zenéjének egyedi jellegével, nem rendhagyó kompozíciós elveivel, még csak nem is az improvizáció szerepének sajátos értelmezésével, hanem a közlésmód emésztő, szinte emberfeletti energiáival tette rendkívülivé ezt az estét Branford Marsalis együttese. Jazz volt ez a Bajnokok Ligájából, olyan hatással, amilyen csak elvétve éri az embert az egy életében.
(Branford Marsalis Quartet. Debreceni Kölcsey Központ, november 8.)
(Magyar Nemzet, 2009)