Merre mozdul a Panta Rhei?

Újabb elsőlemezes együttes bemutatkozásának örülhetünk: májusban az üzletekbe került a félig budapesti, félig debreceni Panta Rhei önálló albuma.

Ismerve a zenekar pályafutását – az instrumentális jazz-rocktól és a klasszikus zenei feldolgozásoktól jutottak el a mai stílusig –, elmerenghetnénk azon, miféle tényezők késztetnek arra együtteseket, hogy felhagyva eredeti elképzeléseikkel, a kommunikációs eszközök számára is fogyasztható zenét kezdjenek játszani; de ez a gondolatsor szétfeszítené e rövid recenzió kereteit. Így hát összpontosítsuk figyelmünket az eredményre, a tíz számot tartalmazó lemezre, amit hatévi munka sikerült elérnie a Panta Rheinek.

Ha félre tesszük a hazai progresszív rockzene egyik legjobb együttesének járó egykori ítéletünket, akkor tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy az új Panta Rhei gyökeresen más útra tért, ám ez az út is figyelemre méltó eredménnyel járt. Olyan zene született, amelynek idehaza se múltja, se jelene, tehát az együttes új színt hozott a magvar popzene elszürkülő palettájára. Ha külföldi példákat akarnánk keresni, akkor a Yes, a Styx és a Collegium Musicum stílusát említhetnénk – pusztán azért, hogy a lemezt nem ismerőknek érzékelhetőbbé tegyük a Panta Rhei muzsikáját. De utánzásról szó sincs; a hang egyedi és egyéni; Schmidt András  (dob), Szalay András (basszusgitár), Laár András (ének, gitár), Szalay Sándor (gitár), Matolcsy Kálmán (billentyűsök) újat, eredetit alkotott.

Mindenekelőtt a lemez hangszerelése és elektronikus jellege ragadja meg a figyelmet. A hangszerparkban szinte megszámlálhatatlan mennyiségű elektronikus billentyűs, modulátor, shifter sorakozik, s mellettük jól megfér a csembaló és a Bazilika orgonája. Ezzel a lehetőséggel kitűnő érzékkel él az együttes: a hangszerelés gazdagsága, a harmóniák fűzése, a zene szer­kesztése egyfajta pop kamaramuzsikálást idéz, ami a kemény rock mindent elborító áradatában fölöttébb kellemesen érinti a fület. Nagy ívű dallamok, intenzív vokális hangzás; majdcsak minden szám más karakterű, újabb és újabb megoldásokat, ötleteket vonultat fel. A számok többségét Laár András szerezte; igen jók egy-egy hangulatot, képet, érzést ízléssel, mér­ték­tartással felvillantó szövegei is.

Mindezek után nehéz magyarázatot adni arra, hogy miért nem igazán átütő zene az, amit a Panta Rhei lemezre játszott. Ahhoz túlságosan differenciált, hogy sláger lehessen, de igazán mélyebb érzéseket sem képes kelteni a hallgatóban.  Oka ennek talán a hirtelen és kényszerű áttérés a vokális, poposabb hangzásra; oka lehet a szükségszerű kompromisszum-keresés az új összetételű zenekaron belül és kívül egyaránt. Mintha nem lenne eléggé kiérlelve az anyag, mintha előtanulmány volna a következő, az igazi lemezhez. Ami, tudjuk, ilyen formában már sohasem fog megszületni, hiszen felbomlott a Panta Rhei is. Sorsát – bevezetőnkre utalva – kissé jelképesnek tarthatjuk. És azt már senki sem mondhatja meg, mire vitte volna az első Panta Rhei, ha azzal a zenéjével kapott volna ugyanilyen nyilvánosságot.

(Ifjúsági Magazin, 1981)