Lokálkolorit

(Rodrigo) Vannak a klasszikus   zeneirodalomnak olyan populárisabb művei, amelyek mindeddig kívül maradtak a magyar hangle­mezgyártás látókörén, mert nem tartoznak az európai zene legmagasabban szava­tolt értékei közé, s mert elő­adásukra nem akadt kellő honi apparátus. Kedvező változás, hogy az utóbbi években licencátvételekkel több alkotás is forgalomba került nálunk az említett kategóriából: ilyenek voltak Ferde Grofé amerikai szvit­jei és ilyen Joaquin Rodrigo két műve, a „Concierto de Aranjuez” és a „Concierto Andaluz”.

A spanyol szerző neve ugyanúgy hiányzik a zenei szakkönyvekből, mint ame­rikai kollégájáé. Eric Salzman említi csupán A XX. századi zene című köteté­ben, mint a „lokál­ko­lorit” jellegzetes képviselőjét. Va­ló igaz: kevés komponista műveit hatották át annyira a spa­nyolos motívumok, mint a Rodrigóéit: izzó ritmika, sodró dallamok, az élet­öröm megnyil­vánu­lásai te­szik népszerűvé ezeket a da­rabokat. S még valami: a gitár szólisztikus szerepelte­tése, a lemezen a virtuóz Pepe Romero és testvérei megszólaltatásában. Ötven évvel az első, hússzal a má­sodik concerto születése után jutott el hozzánk a fel­vételüket őrző szép lemez: hányan is­merhetik akkor Miles Davis magányos trom­bitaszólójával Gil Evans zseniális átdolgozását, amely a dzsessztörténet csúcstelje­sítményei közé tartozik?

(Támad a szél) Folynak a viták stílusokról, irányza­tokról. a zenei világképről, a kortárs zene szerepéről – s megszületik egy olyan le­mez, amit semmilyen skatu­lyába nem lehet belegyömö­szölni. Mártha István fiatal (35 éves) magyar zeneszerző második önálló albuma a legszabálytalanabb vállalko­zás, ami valaha is Magyarországon korongra került. Mondhatnánk avantgárd kísérletnek is, ha ez a fo­galom a század nyolcadik évtizedében még egyáltalán jelentene valamit. A hanglemezgyár kereskedelmi ér­tesítőjében a „jazz” címszó alá sorolja a felvételt, ami éppoly messze áll az igaz­ságtól, mintha buddhista ze­neként aposztrofálta volna. Persze, elég felsorolni a közreműködőket – az Amadinda ütőegyüttes, a rock­bálvány Nagy Feró, a dzsessz-szaxofonos Dés László, a dalnok Cseh Ta­más, a folkénekes Sebestyén Már­ta, valamint Nagy Ká­roly kapolcsi lakos –, hogy lássuk: oka van a bizonyta­lanságnak.

A szerző maga a Hang­napló címet adta a két, négytételes kompozíciót ma­gába foglaló lemeznek. A Támad a szél is és a Kapolcs riadó is programzene, filozofikus tartalommal: a természet „tiszta” hangjai­nak és a huszadik század zenéinek, instrumentumai­nak szembe­sí­tése, a „termé­szettel megszűnő kapcsolat feltérképezése”. Vannak benne természeti effek­tusok, gépzörejek, munkazajok, elektronikusan torzított si­ratódallamok, „konkrét” szövegek Szkárosi Endre so­raival, klasszikus zenei, rock-, dzsessz-, folklórele­mek, régi és új hang­sze­rek (töröksíp, tekerőlant, vokóder, szintetizátor stb.). Mindez egyfelől az idő dimenzionális érzetét hangsú­lyozza, másfelől pedig sajá­tos nemzedéki szemléletet közvetít: Mártha István ugyanis nem csak zeneszer­zőként, hanem indukátorként van jelen; egy csapat élén, amely csapat nélkül ez a lemez ilyen formában aligha jöhetett volna létre.

Nem tudom, a lemezhall­gatók hány százalékának van birtokában az a tole­rancia, amely az ilyesfajta produktumok befogadásához nélkülözhetetlen. Maga az album kissé egyenetlen: la­za, effektszerű részek válta­koznak kifejezetten drámai töltésű passzusokkal – de azt hiszem, ebben az eset­ben a gesztus értéke a fon­tosabb: egy szuverenitásra törő, igen tehetséges szerző kéz­nyomának felismerhető­sége.

(Dimenzió) Dés László ne­ve az előbbi lemezen ugyanúgymegtalálható,mint a Dimenzió dzsesszegyütteséén. Különös, de ha két évtized magyar dzsessztermését vizsgáljuk, alig buk­kanhatunk rajtuk az eredetiség nyomaira. Olyan ritkán juthatnak le­mezfelvételhez a hazai dzsesszmuzsikusok, hogy ilyenkor még azt sem képe­sek kihozni magukból, ami előnyük vol­na. Ez a görcsösség ugyan nem érződik a Dimenzió Avec plaisir cí­mű albumán, de a hatások tetten érhetők: Tóth Tamás basszusgitárjátéka a Weather Report együttest, pon­tosabban Jaco Pasto­riust, Dés László szaxofonhangja pedig Jan Garbarekét idézi. Amúgy a zene igen gon­do­san megkomponált, kifeje­zetten artisztikus, az ECM lemeztársaság neoromantikus vona­lába illesz­kedő,kellemes hallgatnivaló, kivá­ló szólókkal – csak hát az ember nehezen tudja elhes­segetni magától hallgatása közben a „deja vu” érzé­sét...

(Üvöltés) Az egykori beatbálvány, a magányos, kóbor, megszelídíthetetlen ameri­kai po­éta, Allen Ginsberg 1986-ban magyar rocklemez előadója lett. Ekkorát vál­tozott a világ az öt­venes évek óta. „Felfedezője”, me­nedzsere a Hobo Blues Band, amely az új lemez egyik ol­dalán a költő rövidebb verseit, a másikon pe­dig a korszakos nemzedéki himnuszt, az „Üvöl­tés”-t in­terpretálja. Zenével. Tanul­ságos vállalkozás. Kiderül belőle, hogy Ginsberg igen jól énekli a bluest. Azért, mert érzi. Kiderül továbbá az, hogy a Hobo Blues Bandnek nem lett volna szabad az Üvöltés igézetébe esnie: mert bizony gyarló, fantáziátlan, szánalmas eről­ködés az, ahogyan Földes László a versfolyammal bir­kózik. Az ember persze nem szívesen mond elmarasztaló szavakat egy illendőségből nemesnek minősítendő kí­sérletről; ezért inkább azt javasolja az edzettebbeknek, hogy igenis, hallgassák vé­gig a lemezt türelemmel. A szán­dék méltánylást érde­mel. Aztán vegyék elő az ere­deti kötetet, és olvassák el újra az Üvöltést. Nem fog­ják anakro­nisztikusnak ta­lálni.

(Hajdú-bihari Napló, 1987)