Gácséros Matyi (Ludas Matyi mint musical a Sportcsarnokban)

Hétfő este a debreceni sportcsarnokban több mint kétezer néző előtt mutatta be a Ludas Matyi című musicalt a Magyar Színkör társulata. A belépőjegy száz forint volt.

Én az első sorban ültem, így minden láttam és hallottam. Úgy voltam vele, mint mások: Fazekas Mihály meséje már a könyökömön jön ki, viszont ilyen ludakat nem mindenütt találhat az ember, mint amit a plakátok hirdettek. Érthető hát, hogy figyelmemet teljesen az ő tanulmányozásuk kötötte le; a jelenléteik közötti időt pedig megpróbáltam valahogy elütni.

A három és fél lúd lebilincselő karakter- és jellemábrázolással lepte meg a közönséget. Baloldalt helyezkedett el a willendorfi Vénuszra emlékeztető társuk, akinek begye és fara szépen kerekedett, combjai viszont közeli hajlandóságot mutattak a megereszkedésre. Ez a lúd karjaival (bocsánat: szárnyaival) elbűvölő hátúszó mozdulatokat végzett, s ettől egy percre sem hagyta magát semmiféle ritmussal eltéríteni. Arca hihetetlen fegyelemmel védekezett az érzelmi megnyilvánulások ellen.

Rendre középre került a fekete lúd (ha démon lett volna, akkor fekete démon), akinek alsóbb és hátsó fertálya szintén ígéretesen kerekedett, bár szememben már túlméretezetten (de megengedem, ez ízlés kérdése). Ez a lúd kiszámíthatatlan mozgásával szinte elvarázsolta nézőit: bizsergető ritmusérzékével szabadon függetlenítette magát az éppen aktuális zenétől; találkozásuk így soha nem jött létre, viszont izgalmas pillanatokat kaptunk a táncművészet önálló, kreatív alkalmazásának lehetőségeiből.

A harmadik lúd vékony volt, mint a piszkafa, és legalább olyan gúnáros. Lábait időnként oly magasra lendítette, hogy a Göncöl szekér küllőibe akadtak. Mozgásával bekígyózta a szín­padot: határozottsága csak akkor ingott meg néha, amikor hátrafelé menetben kellett betájolni a kijáratot.

És most hadd legyek elfogult: engem legjobban a fél lúd ragadott meg. Azért volt fél, mert hol a tánckarban (?), hol a ludak között tűnt fel. A kettő között az volt a különbség, hogy az utóbbiak a (majdnem) meztelen igazságot voltak hivatottak megtestesíteni az előadásban. Szóval ez a szőke, kissé tépett tollú lúd volt az, amit az ember egy élvezetes vasárnapi ebéd fő fogásaként el tud magának képzelni. Formái arányosan gömbölyödtek, fara, begye egyaránt hívogatóan kellette magát, szemei ludakra ritkán jellemző értelemmel világítottak a festék­réteg alól. Abbéli igyekezete pedig egyenesen megható volt, ahogy igyekezett kitalálni, mi is történik a színpadon. Igaz, ezzel nem állt egyedül.

Egyébként – hogy hűek legyünk a krónikás tisztéhez – a Debrecenbe kultúrát hozó új ma­gyar musicalt a Balogh-Tolcsvay-Bródy szerzőtrió jegyezte. Néhai Fazekas Mihály úrnak az a szerep jutott, hogy forogjon a sírjában. Fellépett továbbá az előadásban néhány derék színész is, mint Karsai István, Dózsa László, Bencze Ferenc, Sáfár Anikó stb. Valakinek a neve rendezőként is fel volt tüntetve.

A ludak neve nem szerepelt a plakáton. A produkció engedélyezőjéé sem.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)