Álmok, királyok (A Csokonai Színház Nagyváradon)

Rosszul kezdődött a debreceni Csokonai Színház december 27-28-i nagyváradi vendégjátéka. Karácsony reggel derült ki, hogy megbetegedett Sárosdy Rezső, Németh László: Villámfénynél című drámájának főszereplője, s az orvos nem engedi útra kelni. Gyors mérlegelés: mit lehet tenni, hogy a kiesést pótolják. Magyar darabot kell küldeni, ez áll a szerződésben, de a választék nem túl nagy: csak a Gellérthegyi álmok jöhet szóba.

Telefonálgatásuk Nagyváradra és Szatmárra, a fellépés másik színhelyére, hogy elfo­gad­ják-e a cserét. A válasz beleegyező, de a bonyodalmak csak ezután jönnek: elérni a két sze­replőt, a rendezőt, a világosítót (vajon van-e mindenkinek útlevele?), s elintézni, hogy a Vil­lámfénynél már berakodott és leplombált díszletek mellett a Gellérthegyi álmok néhány bútor­darabja is eljusson Nagyváradra. A busz délelőtt tízkor indul, a határon már várja a társaságot Mircea Bradu, a vendéglátó Állami Színház igazgatója és Kiss Törék Ildikó mű­vészeti vezető. Kicsi a forgalom, így viszonylag hamar túlesünk a formaságokon, s az út mentén hamarosan feltűnnek Ady egykori városának új lakótömbjei.

Lepakolunk a szállodában, ebéd, majd ki-ki a dolgára. A színház még foglalt: a szilveszteri kabarét próbálja a társulat nagy vidámság közepette.   (Ezt látjuk majd Szatmáron is – milyen irigy­lésre méltó, nálunk sajnos kiveszőfélben levő szokás!). Régi ismerősök borulnak egymás nyakába – látszik, hogy nem ismeretlen helyre érkeztek a debreceni színészek. Kettőkor fel­szabadul a színpad, kezdhetik a berendezést a kellékesek, díszletezők. A gyors, rutinos munka révén egykettőre átalakul a debreceni Stúdiószínpadnál jóval nagyobb tér; ifj. Halasi Imre rendező és a két szereplő, Bessenyei Zsófia és Zsolnay András „bemérik" a terepet, elpróbálnak néhány jelenetet, hogy alkalmazkodni tudjanak a színpadhoz.

Lassan fél nyolc, szállingózni kezd a közönség, érkeznek a helyi színészek is, hogy meg­nézzék kollégáik előadását. Némi csalódottság érzik: Németh László nagyobb lélegzetű, több szereplőt mozgató drámája helyett a kevésbé ismert Karinthy Ferenc kamaradarabját „kapják" a nézők; kettős a teher így a színészeken, hogy elfogadtassák a változást. Ez eleinte majdnem lenyomja őket: túl nagy a színpad, régen játszották a darabot, nem érzik egymást, a megszokott poénok visszhangtalanok maradnak. A szünetben egy kis rendezői és igazgatói „fejmosás", s a második részben határozottan feljavul az előadás. A végén hosszú taps, amely inkább a színészi munkának szól; mintha a bujdosó zsidó lány és a szökött magyar katona találkozásának tör­té­nete kevésbé fogná meg a nagyváradi nézőket.

Előadás után találkozó az emeleti folyosón: egy falat harapnivalóra, egy kupica gyo­mor­próbáló cujkára. Megszólal a magnó, a feszültség oldódik, most már nyugodt körülmények között beszélgethetnek s táncolhatnak egymással debreceni s nagyváradi színháziak. Az idő ugyan köt, mert a stáb egy részét reggel kilenckor szállítja Szatmárra a busz – de ki törődik ilyenkor a másnappal!

Nem úgy akkor. A távolság ugyan csak százharminc kilométer, de ezt nem sztrádán tesszük meg, s azok a szerencsések, akiket a négyórás zötykölődés álomba tud ringatni. A két színész gyűjti az erejét: ma két előadást kell tartaniuk. Szatmáron előbb körbejárjuk a hangulatos kis színházat – egy Achard és egy Gyárfás darabot játszanak –, de odabenn kedvezőtlen hír fogad: a műsorváltozás miatt 150 jegyet visszahoztak tulajdonosaik. Talán lesznek olyanok, akiket viszont épp ez vonz, reméljük, miközben percek alatt elkészül a színpad a bemutatóra.

Az előadás jobban indul, mint tegnap, s a második rész „Salamon Bélás" jelenete már nyíltszíni tapsokat kap. Nem tudjuk azonban megvárni a végét: indulunk vissza Váradra az időközben rövid bemutatkozásra átruccant Gali László igazgatóval. A direktor néhány szót vált kollégájával a szatmáriak esetleges debreceni vendégjátékáról, de csak annyi lesz bizonyos, hogy a romániai társulat a leendő nyíregyházi színházzal kíván hosszú távú kapcsolatokat kiépíteni.

Váradra éppen időben, a János király előadásának kezdetére érünk vissza. Zsúfolt ház van, a közönség érdeklődéssel figyeli Dürrenmatt politikai komédiáját. Itt, ebben a városban, amely a történelem oly sok fordulatát élte meg, más akusztikát kap a királyok hatalmi vetélkedésének kegyetlen krónikája. Némileg talán az előadás hangszerelése is változott a bemutató óta, főképpen a címszerepet alakító Csikos Sándor játéka lett cinikusabb, „dürrenmattibb". Az iro­nikus-groteszk stílusnak nincsenek hagyományai a romániai magyar színjátszásban, így kissé aggódva figyeljük a közönség reagálását. Fölösleges az aggodalom: a találatok ülnek, a leg­nagyobb sikere itt is Pandulpho bíboros (Kóti Árpád) groteszk ágyjelenetének van. A vége siker: nem falrengető, nem függönyszaggató, de méltányos taps a produkcióért.

Az előadás után megismétlődik a tegnapi, csak most mások a résztvevők. A zene rájuk is ugyanolyan hatással van, de Gali igazgató fél tizenkettőkor megköszöni a vendéglátást, és szi­gorúan véget vet a mulatságnak. A jó hangulat a buszban sem hagy alább, élénk nótaszóval cserkésszük be a határt; a vidámságban furcsa mód a fiatalok járnak élen. Bajza Viktória, mint kiderül, kitűnően énekel cigánydalokat. Szatmári György pedig az Éjjel az omnibusz tetején című örökbecsű zenemű előadására alakult kórust vezényli nagy buzgalommal

Az útlevélvizsgálat után mindenki bekászálódik a buszba – hiába mennydörgi Kóti Árpád, hogy az újságírókat ne engedjék fel –, s néhány perc múlva már magyar földön gurulunk. Épp akkor fordulunk be a Csokonai Színház épülete elé, amikor a szatmári különítménnyel is meg­érkezik a busz. Két nap, két város, két bemutató külföldön – jók, hasznosak ezek a ven­dég­játékok színháznak és közönségnek egyképpen; az sem ártana, ha a romániai magyar színházak gyakorlatának mintájára a magyarországi magyar színi társulatok is gyakrabban szerepelnének egymás otthonában. De hát, úgy látszik, Nagyváradra könnyebb eljutni Deb­re­cenből, mint Szolnokra.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)