1990

Olyan éjszaka soha nem volt, és nem lesz. Pedig hivatalos voltam az országos központba, hogy „együtt várjuk az eredménye­ket". Nem mentem.

Két héttel azelőtt ott voltam, ettük a szendvi­cseket, ittuk az ivóleveket, mígnem éjfél tájt egyedül nem találtuk magunkat a tévé­teremben néhányan, vidékiek. A tájékozottabbak rég rájöttek arra, hogy itt bizony semmi eredmény nem várható, jobb otthon tölteni az éjszakát. Mi a kényelmetlen padokban húztuk ki reggelig.

Szárba szökkent Magyarországon a demokrácia, virágzásnak indult a pluralizmus rügye, a közéletet új sze­replők népesítik be. Megjelentek a porondon az Új Fontosak is.

Az Új Fontosakat az különbözteti meg a Régi Fontosaktól, hogy őket üldözte az elmúlt rendszer, vagy leg­alábbis mellőzte, vagy ha azt sem, már akkor is ugyanolyan jelen­téktelenek voltak, mint manapság. Most azonban más a helyzet, a rend­szerváltozással a Régi Fontosak eltűn­tek a színről, helyükre az Új Fontosak léptek.

Jönnek a hírek az ország minden részéből: szervezke­dik a nomenklatúra, ve­szélyben a rend­szerváltozás. Mondjuk, mondogatjuk már jó ideje, hogy a nagy átala­kulás igazában a hely­ható­sági választásokon fog be­teljesedni - de újabban azt is hozzátesszük: csak addig bírjuk ki.

A kettős hatalom veszedelme, mint feneketlen kútból gomolygó szellem, települ ránk, táp­lálva a fé­lelmeket: most is azok járnak majd jól, akik a korábbi rendszernek is haszonélve­zői voltak.

Vannak helyzetek, amikor a krónikás úgy érzi: a klasszikus görög történetírók tolla kellene ahhoz, hogy hűen tudja megörökíteni az eseményeket. Arról, ami 1989 decemberének vé­gén a romániai forradalom megsegítéséért Magyarországon történt, nehéz méltóan beszá­molni: kí­sért az elfogultság, a pátosz veszélye. De kell-e szégyellni megrendültségünket az összefogás láttán, kell-e palástolni érzelmeinket a segítségnyújtás megannyi jelét tapasz­talva?

Sajnos, mindenkinek van vala­milyen hibája. Az enyém - töb­bek között - az, hogy még a lágy diktatúra végesztendeiben sem lettem szervezett ellenzéki.

Nem kis meglepetéssel olvastam a Napló szerdai számában Tabajdi György Pál (SZDSZ) beszámolóját az SZDSZ küldöttgyűléséről. Az MDF április 12-én tartotta országos gyűlését, a debreceni küldöttek közül mégsem jutott eszébe senkinek, hogy az új­ságírók kenyerére pá­lyázva maguk minősítsék az ott történteket: ez a sajtó feladata.

Kavarog a por Derecskén. Így jellemzik a helyzetet azok, akik attól tartanak: a volt helyi ha­talmi elit nem nyugszik bele pozícióinak elvesztésébe, és minden módon igyekszik megke­seríteni az új, demokratikus önkormányzat kenyerét.

Találó kifejezés: kavarog a por. Kavarog bizony, nemcsak Derecskén, hanem Debrecenben is: amint csütörtöki sajtótájékoztatójuk­ból kiderült, most éppen a Fidesz „kavargatja".

Hát igen, itt van ő is. Hol 287,50-ért, hol 320-ért, de megérkezett boltjainkba a rendszer­vál­tozás itala. Örömmel köszöntjük.

Eddig Sztolicsnaját, Borovicskát, Sligovicát, Szatmári szil­vát kortyolgathattunk poszt-sztálinista, kora-, majd késő-kádárkori időszakokban, s tűnjék bár kollaborációnak, egyenesen meg kell mondanunk, hogy nem volt ellenünkre. Sőt, de ez most nem ide tartozik.

Elhatároztam, kerülni fogom a „szélsőséges" fogalmazást, a kategorikus minősítést, mivel egy független lapnak, amely ráadásul az egyet­len a megyében, vegyes az olvasótábora, érzé­keny a közönsége, meg egyébként is.

Hazánk vendége volt az angol miniszterelnök. Lehet, hogy látogatása nem hatott revelá­ció­sze­rűen a politiká­tól megcsömörlők szé­lesedő körében, de akkor sem feledhetjük: a nyugati vi­lág­ból Anglia volt az ország, amelyik a legeltökéltebben állt szemben a kommuniz­mussal, s amely éppen ezért igen tartózkodó kapcsolatot tartott fenn Magyarország­gal. Mondani sem kell, hogy ennek melyik fél látta inkább a kárát.