1990

Olvasom a Rádióújságot. 1990. március valahányadika, 22 óra valahány perc: a TV dzsesszpódiuma (így). Élő hangver­seny-közvetítés a Budapesti Tavaszi Fesztiválról. Közreműködik: Szakcsi La­katos Béla, Lakatos (Ablakos) Dezső...

Nézem a tévét. Élő közvetítés a Buda­pesti Tavaszi Fesztiválról, a színpadon: Szakcsi, Dés László és mások...

A térkép mindenre kiterjedő és alapos, ahogyan egy mérvadó térképnek lennie illik. A „Stora Mossennél szállj le, gyere át az alagúton, menj a házsor végéig, s ott a Magyar Ház" baráti útmutatást ezért nem nehéz követni. Stockholm egyik külvárosában vagyunk, ott, ahol a házsor véget ér, egy nagy park közepén.

Most elmesélem, hogyan töl­töttem félórát 1990 februárjában a román Securitate fog­sá­gában.

„Féltünk, nagyon féltünk attól, hogy lőni fognak" - mondja utólag, a könnyű házi bort kor­tyolgatva Gálfalvi György, az Igaz Szóból Látóvá átkeresztelt marosvásárhelyi folyóirat tit­kára.

Tegnap robbant a bomba Bukarestben: a forradalom két vezetője bejelentette, hogy össze­es­küvés és nem népfelkelés döntötte meg a diktátor Ceausescu hatalmát.

Az, amiben tehát csak­nem egész Európa hitt és reménykedett, ámítás, tudatosan leplezett, fondorlatos akció volt, s világosan körvonalazható új hatalmi érdekeket szolgált.

Most már lehet róla beszélni. Nevén is lehet ne­vezni az egykori „szocialista segítségnyújtást". Ma úgy mondjuk: invázió volt.

Akadtak persze néhányan, akik már akkor is úgy fogalmaztak, sőt, tiltakozó aláírásokat gyűjtöttek. Őket aztán később indexre tették, állásukból el­bo­csá­tották. A szöveg, a mindent beborító máz alól hogyan is hallatszott volna néhány értelmiségi kiáltása!

Vízfejű országunk legnagyobb bajának sokan nem a negyvenéves diktatúrát, nem a „szoci­a­lizmus" építésének történelmi csődjét és nem a futballcsapat silány nemzetkö­zi szereplését – hanem magát a vízfejet tartják. A fővárost tehát, amely egészségtelen méreteivel, koncentrált intéz­ményrendszerével állam az államban, kiindulópontja és bázisa minden központosító törekvésnek.

Egyre többen kérdezik tő­lem: mi lesz velünk, barátom? Ki­bírja-e az ország a rend­szerváltást, lesz-e elég belátásuk az embereknek, hogy mindennek el kell romlania ahhoz, hogy egy­szer majd jó lehessen? Tudomásul veszi-e ez a nép a várható nélkülö­zéseket, felismert szük­ség­szerű­ségként vállal-e nehéz hónapokat­, éveket – vagy a bajokat a demok­rácia s az új pártok nyakába varrva a szociális demagógiával fellé­pő konzervatívok karjaiba omlik?