Jazz Magyarország

Miért van az, hogy miközben a világ zenekultúrája az improvizatív zenében gyökerezik, az európai kultúrkörből fokozatosan kiszorult a rögtönzés, a spontán alkotás gyakorlata?

Nem akadt nála sokoldalúbb és termékenyebb magyar jazzmuzsikus. A 71 éves korában el­hunyt Vukán Györgyöt próteuszi alkatként sok minden érdekelte: írt operát, film- és ba­lett­zenéket, szimfonikus műveket, jazzkompozíciókat, műfajokon átívelő darabokat.

Fél évszázaddal ezelőtt, 1965-ben jött létre Magyarország első jazzképző intézmé­nye, a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszaka. Az időközben egye­temi rangra emelkedett tanszék egykori és mai tanárai, hallgatói nagyszabású gála­mű­sorral emlékeznek az évfordulóra a Zeneakadémián.

Hemzseg a magyar jazzélet a tehetségektől, a hétvégén tartott Magyar Jazz Ünnepe  mégsem hagy zavartalanul édes utóízt. A szakma megosztott, kulturális támogatásból a jazznek alig jut.

Hatvanöt év elegendő ahhoz, hogy elteltét főhajtással nyugtázza a külvilág, de távolról sem olyan kor, hogy méltánylása nekrológ írására késztesse a köszöntőt.

Olyan műfajnak szegődött apos­tolául, amelynek hely mindeddig csak a kultúra peri­fé­riáján jutott. A dzsessz Magyarországon nem tarto­zik a legnépszerűbb művészeti ágak kö­zé; kevesen szeretik, még keve­sebben ismerik. Konok megszállott­ság és elkötelezettség kell ahhoz, hogy valaki az önkifejezésnek ezt a formáját válassza: a magyar dzsessz­mu­zsikusok sorsa mindig is összekapcsolódott a műfaj elfogad­tatásáért vívott küzdelemmel.