Jazz Magyarország

Maloschik Róbert szervező­munkája eredményeképpen hosszú évek után ismét versenyen mér­hették össze tudásukat a fiatal dzsesszmuzsikusok, jelesül a zongoristák.

Egy ország jazzkultúrája nem kis mértékben múlik a tradíciókon. A miénk szegényes. A két világhá­ború között ugyan eljutott hozzánk – hollywoodi filmek kísérőzenéje­ként – valami hal­vány jazzutánzat, ez azonban vajmi keveset mutatott a műfaj valódi arcából. Az 50-es években – a modern jazz föllen­dülésének időszaka ez – még a műfaj létjogosultságát is kétségbe vontuk. Az a tizenöt év, amióta rendszeres hazai jazzéletről beszél­hetünk, még múltnak is kevés.

Hosszan tartó, súlyos betegség után február 20-án elhunyt Jávori Vilmos, a magyar jazz­dobolás kiemelkedő személyisége.

Mostoha műfaj hazánkban a jazz. E megállapítás sajnos egyáltalán nem új, s különösebb bizonyításra sem szorul. Ha tovább lépünk, a miért?-re is azonnal kéznél a vá­lasz: mert nincsenek hagyományai. Idegen lenne tőlünk ez a zene? Úgy véljük, egyáltalán nem. Az okokat máshol kell keresni.

Amikor a Magyar Rádió Bartók főszerkesztősége 1998-ban megrendezte első dzsessz-tehet­ségkutató versenyét, kevesen gondolták, hogy a sorozattá összeálló kezdeményezés milyen fontos szerepet tölt majd be a magyar dzsessz utánpótlásának gondozásában.

A zongoristák vetélkedését szaxofonosok, gitárosok, énekesek, dobosok, nagybőgősök, basszusgitárosok, hegedűsök , legutóbb, május 18-án pedig harsonások erőfelmérése követte; a sor jövőre trom­bitásokkal zárul.

Névtelen hősöknek nevezik Amerikában azokat a muzsikusokat, akik jelentőset alkot­nak, mégsem részesülnek kellő elismerésben. Másutt is vannak művé­szek, akiknek tevé­kenységét méltatlanul kevés figyelem kíséri. Regős István előtt tisztelgő emlékkoncertet szerveztek pályatársai, a tavaly elhunyt zongorista-szaxofonos munkásságát posztumusz ismerték el.

Ülünk a zeneiskola nagytermében, és magnófelvételeket hallgatunk. A hangminőség nem a legtökéletesebb, de így is visszaadja azt, amire kíváncsiak vagyunk. Duke Ellington, Carlos Jobim, Jelly Roll Morton, Fats Waller, Billy Taylor, Horace Silver, Benny Carter szer­zeményei hangzanak fel egymás után. Zeneiskolában ilyen névsor? Nincs itt valami tévedés?

A hazai dzsessz utánpótlásának támogatása szempontjából fontos rendezvénynek adott helyet május 30-án a Magyar Rádió Márványterme: a Bartók Főszerkesztőség által 1998-ban meg­hirdetett, előbb zongoristák, majd szaxofonosok, gitárosok, énekesek, dobosok számára meg­rendezett vetélkedősorozat a bőgősök és a basszusgitárosok versenyével zárult.

Hozott-e olyan változásokat a tavalyi esztendő a magyar dzsesszéletben, amelyek indo­kol­nák a számvetést – avagy különösebb események nélkül olvadt bele ez a 12 hónap az év­sza­kok körforgásába? Ha az egyik feltételezést közelebbről szemügyre vesszük, a másikról is képet kaphatunk.