1990

Cserepes a föld a szárazságtól. Állok a zöldséges ágyások között, kezemben a slag; a sugár­ban ömlő vizet, mint nedűért remegő alkoho­lista, issza be a talaj. Ide, Szabolcs­ba ritkán ér el a Dunántúlt öntöző csapadék: a felhők kiadják terhüket útközben.

Hivatalosan április 8-án deklarálódott, sokak szerint azonban a mai napig nem került sínre Magyarországon a teljes rendszerváltozás. Kialakult ugyan a demokratikus politikai intéz­ményrendszer, létrejött a többpólusú hatalmi szerkezet, de a lényeget, azaz a gazdaságot ille­tően még nem történt döntő átalakulás.

Hallgattam hétfő este a rádióban Karinthy Ferenc írót. Rosszkedvű ő is, mint manapság min­den valami­revaló honfi e hazában. Azt magyarázta, hogy a ma­gyar alapvetően kuruc hajlamú nép, ő is ilyetén érzü­letet táplál magában, éppen ezért elkeserítően hatott rá, hogy azok a barátai, akik annak idején szamizdatokat terjesztettek, tüntetéseket szerveztek, ébren tartot­ták a szabadság mécsesének lángját, a rendszerválto­zás után ugyanúgy ellenzékben vannak, mint a pártál­lam idején. Ez volna a szent forradalom hozadéka?

Ez itt a kérdés, amely érdeklődőket és közömböse­ket, nemzetieket és nemzetietleneket, kon­zervatívokat és liberálisokat, magyar és szabaddemokratákat, vallá­sosokat és vallástalanokat, többségieket és kisebbségie­ket egyaránt foglalkoztat. Ki nyer ma? Ki nyeri meg ma a hol­napot?

Kampányolunk. Járjuk a vidéket, keressük a felületeket, kenjük a pla­kátokat. Három nap múl­va arra já­runk, üres falakat találunk. A menő manó a Tovarisi, konyec. Vagy azért tépik le, mert gyűlölik, vagy, mert szeretik.

A MAHIR-es bérra­gasztó nyomában lépked a leszedő, s még azon nedvesében elemeli a katonasapkásat. Jönnek az irodába a rajongók, pénzt ígérnek, csak sze­rezzünk. Nem hiszik el, hogy elfo­gyott. Gyanakodnak. Mások tilta­koznak, ki ne rakjuk: túl erős.

Már csak kettőt alhatunk, s megint kampányzaj veri fel az ország csendjét. Hogy ez a propa­ganda-hadjárat miben tér majd el a parlamenti választáso­kétól, azt nehéz megjósolni. Még nem volt ilyenben részünk, és sokan legszívesebben azt kívánnák, hogy ne is legyen.

A dal azonban most nem róluk szól, hanem azokról, akik akarják a változást, akik végre szabadon, törvényesen megválasztott, hiteles embe­reket szeretnének látni a helyi közélet minden poszt­ján.

Különös közlekedési balesetről olvashatnak mai újságunk 16. oldalán: két jármű ütközött úgy, hogy az egyik vezetője ittas volt, a másiké kábító gyógy­szer hatása alatt állt. Természetesen a vétlen kocsi pilótája lett az áldozat.

Ne ijedjenek meg, nem hegyi beszédre készülök. Ehhez erkölcsi alapom sincs, bár autóba ritkán szok­tam befolyásolt állapotban ülni. Amúgy is éppen elég intő szót hallhatnak az alkohol káros hatásairól stb., úgyhogy ezt meghagyom az illetékeseknek.

A profizmus szelleme, úgy lát­szik, immár az MDF országos vá­lasztmányát is megsuhintotta: nem félóra, csak húsz perc késéssel kez­dődött meg legutóbbi, június 9-i ülése a Bem téri szék­ház harmadik emeletén. A hangulat érezhetően nyomott volt, hiszen az országos gyűlés má­sodik napján az egyik hozzászóló azt követelte, hogy mondjon le a párt eme vezető szer­ve.

Az ember kíváncsi lény, általában szemügyre veszi, ami eléje ke­rül. Így tesz az ember azzal a kis könyvecskével is, amit Híven a ka­tonai eskühöz címmel 1982-ben adott ki a Zrínyi Katonai Kiadó.

Végre megpezsdült a politikai élet Debre­cenben. Már-már azt lehetett hinni, hogy a kánikula bágyasztó hatása a pártokat is in­kább a strandok felé terelgeti, de nem: a közelgő helyhatósági választás mozgásba hozta a propagandagépezeteket. Tegnap robbant a kis helyi politikai bomba: az SZDSZ és a Fidesz bejelentette távozását a Demokratikus Kerekasztalból.