1989-1991

Új fogalom vonult be politikai szótárunkba: a polgá­ri engedetlenség. Így nevezték el a szál­lí­tók akcióját, amellyel blokádot vontak a városok köré, megbénítot­ták a közlekedést, és szinte hadi állapotot teremtettek az országban.

Műsorváltoztatással iktat­ta programjába vasárnap este a televízió azt a fórumot, amelyen a kormány négy tagja válaszolt az újságírók kérdéseire. A beszélgetés a kormányzat most el­készült hároméves gazdasági stratégiai tervét lett volna hivatott bemutatni.

Érdekes: ebben az országban vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy a rendszer­változás sze­mélycserék nélkül megy végbe. Többen megdöbbenéssel veszik (pontosab­ban nem veszik) tudomásul azt, hogy itt-ott leváltanak embereket, hogy a kormány­zat a felügyelete alá tartozó intézmények, vállalatok élére saját hatáskörében új veze­tőket nevez ki. Mint történt az például a filharmónia vagy a hanglemezgyár esetében.

Írjuk a történelmet. Beléptünk a demokráciába, kormányalakításról, koalícióról, „válság­ke­zelő" prog­ramról tárgyalunk, tervezzük a re­mélhetőleg szebb jövőt. E jövő ré­sze kell, hogy tegyen a vidék ébre­dése, a nyolctized Magyarország akaratának, önmagára találásának me­g­nyilatkozása.

Lekicsinylő kézlegyintés, legjobb esetben jóindulatú vállveregetés kí­sérte két éve az első önálló vidéki könyvkiadó indulását. Hosszú évek eredménytelen engedélyeztetési kérelmei után a kultúrpolitika ke­gyes gesztusának tetszett a decent­ralizáció eme megnyilvánulása; olyan feltételekkel, amilyeneket egy fővárosi igazgató a legenyhébb kifejezéssel is arcpirí­tónak minősí­tett volna.

A bomba november 16-án robbant: a debreceni rádió reg­geli adásában közölte a hírt, hogy a Debreceni Ellenzéki Kerekasztal kizárta soraiból az MDF helyi szervezetét.

Nézem október 23-án késő este a televízió képes be­számolóit a budapesti megem­lé­ke­zésekről. Több száz, több ezer ember az egyes helyszíneken, zászlók, gyer­tyák, virágok, könnyes tekintetű, átszellemült arcok. Vonulnak a sorok; karéjban állják körül a hallgatók a szónokokat. Történelmi hangulatot árasztanak a film­kockák, a kegyelet méltósága és a szám­vetés elszántsá­ga sugárzik a képernyőről.

Megint van már egy új módi, egyesek elkezdték félteni a demokráciát Ma­gyarországon. Char­tákat fogalmaznak, platformot hoznak létre, nyilatkozatokat tesznek, bajban van a plu­raliz­mus.

Sokféle visszajelzés érke­zett múlt heti, Enyém, tied című kommentáromra. Vol­tak, akik egyetértésüket fe­jezték ki, de akadtak olya­nok is, akik vállalkozóelle­nesnek minősítették sora­i­mat. Egyik olvasónk egye­nesen becsületbeli kérdésnek tekintette a korrekciót, bű­nömül róva fel: megsértet­tem egy társadalmi réteget.

Ha az ember huzamosabb időt külföldön tölt, alaposan megváltozik a látószöge. Ha Kelet felől tér haza, öröm átlépnie az országhatárt, mert amit itt talál, az szinte maga a Kánaán. Ha Nyugat irányából veszi errefelé az irányt, arcáról lehervad a mosoly, mert szemétbe, koszba, tüle­kedésbe ütközik; balkáni állapotokba a ci­vilizáció kifinomult életkörülményei helyett. Csak a honvágy azonos mindkét eset­ben, amely az utazót hazahozza.