Színház

A műsorterv önmagában nem minősit egy évadot: jó színház rossz műsortervből is képes színvonalas előadássorozatot létrehozni. Igaz, jó színház nem készít rossz műsortervet.

A szakma vélekedése szerint a ma­gyar színházi élet legígéretesebb fej­leménye az utóbbi évek­ben – a sok kedvezőtlen jelenség mellett – a bu­dapesti Játékszín eredményes műkö­dése. Ez a nálunk (még) szokatlan színházi alakulat nem a nagy kőszín­házakban bevett rendszer sze­rint ta­gozódik. Befogadó színház, ami annyit tesz, hogy nincs állandó társula­ta, a közreműködő művészek (rende­zők, tervezők, színészek) egy-egy elő­adásra szerződnek Thália Lenin kör­úti otthonába.

Munkakönyvébe az van bejegyezve, hogy a Csoko­nai Színház művészeti fő­titkára. Kevesen tudják, hogy mit takar ez a meg­határozás; nemcsak azért, mert Péteri Nikola munká­ja a kulisszák mögött zaj­lik, hanem azért is, mert nehezen körvonalazható pontosan.

(Forrás: Csokonai Színház)

Kevés ember adhat számot olyan kalandos, változatos életútról, mint Halasi Imre, a debreceni Csokonai Színház gazdasági igazgatója. Művészi pályán és annak közelében forgolódik immár negyvenöt éve, s ez idő alatt annyi munkahelyen, annyi munkakörben dolgozott, hogy már ő maga sem tudja mindegyiket pontosan felsorolni.

Kitűnő választása volt a Csokonai Színháznak, hogy az évad negyedik bemutató­jaként Ben Jonson Volpone című komédiáját tűzte műsor­ra. Abban az időszakban ugyanis, amikor talán a leg­fontosabb feladat a közönség bizalmának visszaszerzése, nehezen lehetett volna alkal­masabb darabot találni, amely egyszerre érdekes, lát­ványos, tartalmas, úgy gon­dolkodtat, hogy közben re­mekül szórakoztat, és nem utolsó sorban nagyszerű sze­replehetőségeket kínál a szí­nészeknek.

Bemutatni valamit annyi, mint a világ elé tárni az újat, eddig nem létezőt. A be­mutatás egyszeri alkalom: egy hosszadal­mas előkészületi folyamat vég­ered­ménye; ünnepi aktus, amelynek éppen egyedi volta, az újdonság ígérete adja meg érdekességét, izgalmát. A produktum ekkor válik le ké­szítői köldök­zsi­nórjáról, hogy megkezdje ön­álló, immár véglegessé vált utóéletét.

Találgathatjuk, miért veszi elő színház manapság Kacsóh Pongrác „édes-bús", „szívhez szóló" daljátékát. Ha kitaláltuk, próbáljunk meg arra válaszolni, hogy méltányos-e ilyen művet színpadra állítani akkor, ha nem tudjuk hozzá biztosítani a mese képzeletvilágát illúziókeltően megelevenítő szcenikai környezetet és szereposztást. S ha még mindig van kedvünk a találgatáshoz, gondolkozzunk el azon, hogy milyen szerepet szánnak mindebben a nézőknek.

Ha más erénye nem volna, a Mini Teátrum felfedezésével önmagában is nagy érdeme­ket szerzett volna A síri nő előadása. Igazi kamaraszín­pad ugyanis a Kölcsey Műve­lődési Központ sajátos han­gulatú, szabadtéri „toldalé­ka": olyan játékhely, amely a maga nemében egyedülálló produkcióknak kínál lehető­séget.

Akik az utóbbi években fi­gyelemmel kísérték a Csoko­nai Színház operarészlegének útját, örömmel tapasztalhat­ták, hogy a szopránénekesek között több ígéretes tehetség bontogatja szárnyait. Ilyen Hegyes Gabriella is, akiről persze mindjárt meg kell mondanunk, hogy túl van a szárnypróbálgatás idején, hi­szen mintegy húsz operában - többségükben címszere­pekben - bizonyította eddig képességeit a közönség és a szakma megelégedésére.

Amióta csak létezik, viták kereszttüzében áll az országos színházi találkozó. Vitatott az idő­pontja, lebonyolításának módja, elbírálása, eredményének hasznossága: csak az nem vita­tott, hogy évente egyszer, főképp a vidéki társulatoknak, szükségük van valamiféle sereg­szem­lére, országos megmérettetésre, véleményezésre. Összemérésre.