Színház

Magas ház tizedik emelete az újkerti lakótelepen. A folyosón négy egyforma barna ajtó, négy egyfor­ma fehér csengővel. A nevek szerencsére nem egy­formák, úgyhogy kiválasztom a keresettet, s meg­nyomom a berregőt.

(Forrás: Csokonai Színház)

A múlt héten tartotta meg a Csokonai Színház évad­záró társulati ülését, amelyen Gali László igazgató rész­letesen értékelte az eltelt év fejleményeit. Lapunkban a beszámoló minden fontos pontját ismertettük, ezért most, szokásos év végi mérlegünkben egyetlen kérdés­kört kívánunk megvizsgálni: azt, hogy ebben az évben miként teljesültek a két és fél éve hivatalba lépett új vezetőség műsorpolitikai törekvései. Ehhez az utóbbi két teljes évad összehasonlítását választ­juk módszerül.

Nem azzal a nemzedékkel születtem, amely első zenei táplálékát a Csárdáskirály­nő em­lé­kei­ből szívta. Felcse­peredésem idején, a hatva­nas években volt ugyan a televízióban az opera­közvetí­tések dömpingje, de ismer­kedésemet a színházzal min­dig prózai élmények befolyá­solták, s élő operett előadással már jószerivel felnőtt fejjel, hivatalból találkoztam csak.

Ismét egy zenés játék, a javából. A La Mancha lovagját (Wasserman-Leigh-Darion pro­duk­ciója) persze nem kellett felfedezni a debreceni közönség számára, hiszen jó évtizede nagy sikerrel vitte színre Rencz Antal a nagyerdei színpadon. Most az egykori tanatívány Pinczés István segedelmével játssza fiatal színészcsapata a Csokonai Színházban, telt házak előtt.

Az asztalon a Kelet-Magyarország 1977-es száma, benne egy archív felvétel a felsza­ba­dulás utáni első könyvünnepről, Nyíregyházán. A kép jobb szélén egy hátrafésült hajú, átlel­kesült arcú fiatalember szaval a megnyitó közönségének. A fiatalember ma már ötven éves, a deb­receni Csokonai Színház baritonistája, és Krémer Józsefnek hívják.

Két szám, két időpont: Kertész Gyula érdemes művész, a debreceni Csokonai Színház opera­rendezője most ötvenéves, és huszonöt évvel ezelőtt kezdte pályáját.

Tudásunk meglehetősen szegényes Wolf­gang Borchertről. Ha Balassa Sándor nem írt volna operát Az ajtón kívül című drá­májából, nevét a germanisták szűk körén kívül alig-alig is­mer­nék. Pedig Borchert a második világháború utáni német irodalom talán legnagyobb hajtású művét alkotta meg 1947-ben.

Nem hozott magyar darabot debreceni vendégjátékára a nagyváradi Állami Szín­ház magyar tagozata; talán ennek is tu­lajdonítható a mérsékeltebb érdeklődés, ami a bemutatkozást fo­gadta. Teodor Ma­zilu és Edward Bond neve kevésbé is­mert Magyarországon, s ez némileg in­do­kolja a közönség tartózkodását.

Ami az ember életében epizód csupán, az amatőr színpadok esetében emléke­zésre kész­tető, jelentős idő­szak. Tíz évvel ezelőtt, 1974-ben alakult meg Debrecen­ben az Unió Moz­gásszín, s az eltelt évtized hordalékai va­lóban összegzésre, számvetés­re, sőt ünneplésre adnak al­kalmat.

Igazán örülhetünk annak, hogy Debrecen az ország egyik legnagyobb városa, mert lakói így majdnem min­den évben részesülhetnek va­lamely, Magyarországra lá­togató külföldi művészeti együttes játékának élvezeté­ben.