Színház

Jó évtizede nem szerepelt a Csokonai Színház repertoárján görög dráma, s ezt a hiányt aligha fogják pozitívumként felje­gyezni a debreceni színjátszás történetében. El kell azonban ismerni, a tartózkodás nem debreceni sajátosság, s elegendő indok van rá.

Ki gondolná, hogy ma­napság akkora visszhangja lehet egy alapigazságnak – a jó diadal­mas­kodik, a rossz elnyeri büntetését –, mint amekkora a Tom Sawyer mint detektív előadását fo­gadja? Vagy tévednénk ak­kor, amikor az ember ere­dendő igazságérzetének megnyilatkozását látjuk a hosszan tartó, lelkes taps­ban? Lehet, hogy nem is a darab „üzenetének", hanem a jó­kedvű, kellemes elő­adásnak szól az ünneplés?

Ha jól sejtem, kötelező kö­zépiskolai olvasmány a Tar­tuffe, tehát minden diák utál­ja. Mégis, milyen a művészet! Mire felnőtt rendezővé érik a kamasz, feledi korábbi ellen­szenvét – más­különben alig­ha kerülne oly gyakran szín­padra Moliére örökbecsű mű­ve. Így történt ez most a Cso­konai Színházban is, ahol Vas-Zoltán Iván vendégrendező jó­voltából találkozhatunk az ál­szentség komédiájával.

Hihetetlen, de igaz: Ker­tész Gyula, a Csokonai Szín­ház operarendezője a na­pokban ünnepelte pályakez­désének harmincadik évfor­dulóját. A harmincból huszonkettő Debrecenhez köti. Az indulás szegedi és buda­pesti évei után e város ope­ratársulatával jegyezte el magát, s ez a házasság most már végérvényesnek tekint­hető.

– Önkéntelenül adódik a kérdés: az ilyen végleges megtelepedések vajon meny­nyiben befolyásolják az al­kotókedv ébren tartását?

Két egyfelvonásossal kezdte az évadot március 25-én a Csokonai Színház stúdiószínháza – pontosabban az annak kinevezett Hungária Kamaraszínház –, s ezúttal valóban stúdióba illő darabok kerültek a műsortervbe. Örömünk tehát zavartalan lehetne a vállalkozás rendhagyó volta miatt – ha a produkciót látva nem kellene szembenéznünk a megvalósulás útját görön­gyössé tevő előadói és befogadói akadályokkal.

A Csokonai Színház Karinthy Ferenc Ősbemutató című vígjátékát választotta az évad má­sodik bemutatójául. Az elgondolás nem bizonyult szerencsésnek. A színház hagyományaihoz és a hely szelleméhez, véleményünk szerint, méltatlan darab került a nagy múltú színpadra.

Szomjúhozzuk a nevetést. Teljesítményre programo­zottan, hajszás feszültségek ritkán oldódó görcseivel élünk; komor arccal, izzadt homlokkal szegezzük tekin­tetünket az előttünk, álló távra – de időnként kell egy kis áramszünet, egy kis lazítás, nehogy a nagy igye­kezetben össze­zavarjuk az irányt, és elvétsük a célt.

Jordan Radicskov, a bol­gár irodalom középnemzedé­kének jelentős alkotója alig ismert Ma­gyarországon. Megjelent ugyan egy novel­láskötete és két drámája, de ezek jószerivel csak a bolgár irodalom iránt közelebbről érdeklődők között kelthettek érdemüknek megfelelő fi­gyelmet. A magyar színhá­zak sem mutattak eddig kü­lönösebb hajlandóságot Radicskov-művek színrevitelé­re; áttörést, úgy látszik, ez az év hoz, hiszen csaknem egy időben két szín­ház tűzi műsorra be darabjait.

,,Moliére-t lehet tisztelni, de nem lehet szeretni” – mondta a híres francia rendező, Jouvet; és kell lenni abban valaminek, ha egy francia így nyilatkozik saját nemzeti irodalmának nagy klasszikusáról.